Minden férj ilyen egy idő után? Mi lenne szerintetek a jó döntés?

Férjem elég sokat dolgozik, de szereti a munkáját, nem amolyan "kényszermunkán" van. Sokszor a munkája után is vállal be plusz munkákat, sokszor már azt érzem csak azért, hogy ne itthon legyen. Sokszor hétfőtől- vasárnapig dolgozik, de pénzt nemigen látunk belőle. Ha rákérdezek miért vállal be ennyit, mindig azt mondja hogy kell a pénz. Amikor itthon van esténként nemigen foglalkozik a gyerekekkel, azt látom rajta hogy inkább idegesíti a nagyobb (9 éves). A nagyobb lány az ő lánya még az előző házaságából, de szinte semmit nem foglalkozik vele csak flegmán tud beszélni vele és szidja sokszor indokolatlanul. A kicsit nagyon szereti, vele foglalkozik is, bár azért már könyörögnöm kell szinte, hogy egy játszótérre lejőjjön velünk. Azt mondja szeret, de nemigen szoktunk még beszélgetni se ha itthon van, olyan mintha csak lakótársak lennénk. Soha sehova nem megyünk együtt, mindig a munkára hivatkozik, de ha valami barátja szervez programot olyankor meg tudja oldani hogy ne menjen be a munkahelyére. Én meg esténként sokszor már tiszta ideg vagyok a két gyerekkel. A kicsivel nincs is gond szerencsére, de a nagyobb szörnyű korszakát éli. Eddig semmi baj nem volt vele, az utóbbi 1 évben viszont elérte ez a kiskamaszkor, vagy én nem is tudom. Hazudozik, flegma sokszor és szörnyen lusta. Próbálom lefoglalni őket, egész nap megyünk jobbra-balra, játszótéren, játszóházba vagyunk, főzőcskézünk stb...de már nagyon belefáradtam, hogy én próbálok mindent megadni a nagyobbnak is, én intézem minden dolgát, iskola, orvos stb. Nem várok tapsot, vagy köszönetet, de így hogy párom meg le se sz***ja így már kezdek belefáradni. A kicsinek meg egész nap azt kell hallgatnia, hogy a nagyobbal valamiért veszekszek. Úgy érzem most mindkettőjükből besokalltam. Párommal már nagyon sokszor próbáltam beszélni, mindig azt mondja igazam van, változtat, de semmi nem történik. Alapjáraton nincs baj vele, segít itthon mindenben, próbál a kedvembe járni csak ne kelljen menni sehova. Próbáltam már, hogy foglalkozzon többet a gyerekkel de rájöttem, hogy úgyse fogom tudni ráerőltetni, hogy szeresse. Néha már eszembe jut, hogy milyen lenne külön, de akkor meg eszembe jutnak a gyerekek és arra gondolok, hogy gonoszság a részemről ha kilépnék. Így viszont folyamatosan őrlődök, van amikor boldognak érzem magam mellettük, van amikor viszont besokallok és elegem van.