Nagyon elvetemült dolog lenne megkérni a barátnőm kezét 21 évesen?

Már írtam korábban is. Kicsit kibővítem, az előttem levő hozzászóló felelevenített bennem pár gondolatot...

Tényleg az a fontos, hogy ismerjétek egymást, mielőtt belevágtok. Tudjátok, hogy milyen legrosszabb napja a másiknak, hogyan reagál ilyenkor, és azt is tudjátok, hogy milyen a legjobb napja, mi vidítja fel, mitől boldog, mik a céljai, mit szeretne az élettől.

Ismerjétek egymást, tudjátok, hogy kinek milyen rossz tulajdonsága van, és tudjátok mérlegelni, hogy ha az nem változik meg, tudsz-e azzal együtt élni...Mert nem lehet az embereket 180 fokban megváltoztatni...Lehet, hogy van olyan tulajdonsága, ami különéléskor nem zavar, de együttélésnél sírba tesz és nem tudod megváltoztatni...

Jót kacagtunk, amikor az Atya aki adott össze minket mondta, hogy soha ne áruljunk egymás előtt zsákbamacskát...hisz egymásnak a házastársai leszünk. Esküvőnk után, sokszor eszünkbe jut, amikor valamin összeakadunk. Én rendetlenebb vagyok, a párom inkább rendmániás, vegyítve tisztaságmániával. Esküvő után visszatérve egy félcipőmet porosan-pókhálósan szedte ki a fotel alól...s rázta a fejét, hogy már megint milyen rendetlen vagyok. Mire mondtam, hogy nem árultam zsákbamacskát, az a cipő már esküvő előtt is (vagy 3 hónappal) ott volt :)))

Ez apróság, de jó lesz figyelni ezekre a dolgokra.

Minket megerősített a házasság, a beszélgetések az atyákkal (két atyához is jártunk beszélgetésre). Azt kívánom, hogy találjátok meg azt a lelkészt vagy atyát, aki a Ti nyelveteken szól, mert akkor nagyon gazdagok lesztek.

Én minden porcikámmal tiltakoztam az ellen, hogy egy katolikus pap, házassági tanácsokat adjon nekünk. De ez a két ember, akit megismertünk, olyan csodás, gondolatokat ébresztő beszélgetéseket vezettek le, hogy csak ültem és hallgattam volna órákon keresztül és kívántam, hogy ne lenne vége...(fiatalosan, viccesen, humorosan és esetenként komolyan ráébresztettek arra, hogy ez egy fontos döntés és vegyük nagyon komolyan, ne csak egy napig, hanem egy életen át).

A templomi szertartás annyira személyes lett, hogy a végén elsírtam magam, amikor az atya ránk nézett és elmosolyodott. (pedig én soha életemben nem tudtam könnyekig meghatódni)

Mi 22 évesen (párom 23) jegyeztük el egymást és két év múlva tartottunk esküvőt. Csodás volt.

Ezt kívánom Nektek is :)