Hogy hatott a házasságotokra a gyerek elvesztése/vetélés?

Annyit tudok javasolni, hogy kérj türelmet a férjedtől és legyél vele te is nagyon türelmes.

Mindkettőtöket komoly veszteség ért.

Próbálj meg hasonlókon átesett nőkkel beszélni, segíthet.

Tudom hogy szörnyen, sőt irreálisnak hangzik, de az élet nem állt meg, bármennyire is úgy érzed.

Részvétem.

Nem tudok sok jó tanácsot adni ebben a helyzetben. Én is csak azt tudom mondani, hogy légy türelmes. Testileg te élted át, de lélekben a férjedet is ugyanakkora veszteség érte mint téged és ezt nem szabad szem elől téveszteni! Próbált erős lenni és melletted lenni a legnehezebb időkben, nála is eljött az az időszak, amikor összezuhant. Most neked kell mellette lenned és támogatnod őt bármennyire is nehéz! Beszélgessetek nagyon sokat és mondd el neki az érzéseidet, hogy megértse mit miért teszel.

A bűntudat fölösleges! Tudom, könnyű mondani, de így van. Nem lesz jobb, nem csinál vissza semmit, nem hozza vissza a babát egészségesen, nem ad csodát... Ha nagyon nem megy a feldolgozás, akkor azt ismerjétek fel időben és menjetek el egy pszichológushoz, aki foglalkozik gyász, veszteség feldolgozással!! Egyáltalán nem szégyen szakemberhez fordulni.

Ezen felül előre szólok, ha megnézed végig fogod bőgni, de tegnap a fókuszban azt hiszem pont erről volt egy riport. Vagy is szülők vesztették el daganatos gyermekeiket. Ők szinte kivétel nélkül kaptak a gyászban segítséget, erről is beszélnek. Ha ilyen nehezen megy a feldolgozás és az egymáshoz való közeledés, megértés, akkor mindenképpen ezt javaslom!

Januárban 25 hetesen koraszülés.

Augusztusban ikrekkel missed ab.

Két hete pedig kiderült, hogy olyan problémám van, amivel aligha tudok kihordani egy terhességet. Tehát vagy örökbefogadunk, vagy megkockáztatjuk a teherbeesést, és hogy újra eltemetünk egy babát, ha nem sikerül kihordanom.

35 évesek vagyunk gyerek nélkül.

Minket teljesen összehozott a tragédia. Erősebb a házasságunk, mint valaha.

Nagyon sajnálom, ami veled történt, borzalmas lehet :( A többieknek is kitartást kívánok, olvasni is rossz volt ezeket a dolgokat, főleg, hogy a terhességem elején járok.

Hozzátok képest nekünk viszonylag kicsi a veszteségünk, elhalt ikerterhességgel műtöttek februárban. Azt hittük, nem lehet baj, mert fiatalok vagyunk (én akkor 25 voltam, a férjem 24), eléggé pofánvágott mindkettőnket a missed ab. A műtétig nálunk is rendben volt a dolog, én sokat bőgtem, néha ő is, vigasztaltuk egymást, egymás mellett álltunk. A műtét után ő viszont elvállalt egy alkalmi melót a meglévő mellé, ami kb 2 hétig azzal járt, hogy mindig este 11kor, éjfélkor ért haza. Én meg otthon, egyedül a fájdalmammal. Úgy éreztem, hogy teljesen magamra hagy, borzasztó dühös voltam rá. Aztán egyszercsak besokalltam, és megmondtam neki, hogy ez így nagyon szar, én így nem bírom feldolgozni, hogy egész nap itthon kattogok (otthonról dolgozom, még annyi se volt, hogy legalább meló közben emberek közt vagyok, mondjuk nem is vágytam rá). Ebből lett egy nagyon hosszú, de nagyon őszinte beszélgetés, amiben elmondta, hogy borzasztóan fáj neki is, ami történt, és ő ezt úgy bírja feldolgozni, hogy lefoglalja magát. A megbeszélés is segített volna, de beszélni nem mert róla, mert félt, hogy azzal csak rosszat tesz nekem, pedig valójában nekem éppen ez hiányzott. Akkor mindketten nagyon sokat beszéltünk az érzéseinkről ezzel kapcsolatban, és helyre jött minden, olyannyira, hogy erősebbnek is érezzük a kapcsolatunkat azóta. Szerintem az őszinte, mély beszélgetés nagyon sokat segít egy ilyen helyzetben, egyrészt ki is tudjátok beszélni, másrészt megérthetitek, mit érez a másik.

Mi tanultunk a hibánkból, most, 8 hónappal később újra terhes vagyok, a 6. hét közepén járok, még másfél hét az ultrahangig. Mindketten félünk, de ezúttal beszélünk az érzéseinkről, félelmeinkről, így tényleg egymás mellett tudunk állni, és így azért sokkal könnyebb. Beszéljetek egymással, az nagyon sokat tud segíteni! És kívánom, hogy minél hamarabb túl legyetek ezen a szörnyűségen! Kitartás!

N26