Miért akarom illúziókba ringatni magam?

Menjetek el parterapiara.

Hazasodni akkor jo, ha elmulik a rozsaszin kod, es meg mindig vele akarsz lenni.

Régen én is ilyen voltam, megtettem volna 1-2 exemnek mindent. De hálisten nem házasodtam. Hálisten volt időm és lehetőségem házasság előtt megtanulni az objektív látásmódot, és úgy választani párt. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél.

Az, hogy az 5 éves gyerek istenként néz az apára, az természetes. De ahogy növekszik, úgy fog kopni ez az istentisztelet, és ahogy fejlődik érzelmileg, ő is érezni fogja, hogy valami nem kerek. Csak most még pici.

Az én szüleim is külön költöztek egyszer, igaz én lány voltam, de meg sem éreztem, hogy nincs apa. Viszont az, hogy apa rosszul viselkedett velünk, elég sok érzelmi blokkot generált bennünk (tesómmal). Én is korán születtem, ráadásul lány vagyok, ez nem volt annyira apa kedvére való tény. Úgy nőttem fel, hogy folyamatosan éreztem, hogy felesleges vagyok. De nem anyának, csak apának.

Ha akkor nem költözött volna vissza apához anya, nem biztos, hogy éreztem volna a hiányát. Nem hiányzott a folytonos veszekedés. Viszont apa helyett lett volna egy szerető nagypapám, aki aztán tényleg élt-halt értem.

Fel kell magad építeni, hogy ne függj tőle érzelmileg. Akár együtt maradtok, akár nem, az érzelmi függőség nem helyes. Valóban érdemes megnézni egy párterápiát, anyu is próbálkozott ilyesmivel, de apu nem volt erre hajlandó.

A válás is kemény volt, apu jól keresett, így tesómat el tudta csábítani ajándékokkal, stb. De nekem lelkileg sokkal jobb lett válás után, és főleg anyunak. Lehet, hogy nem volt sok pénzünk és olyan kényelmes az élet, de nem kellett rettegnünk, hogy ha hazaér, megint mibe fog belekötni...

27N

Szinte mindannyian illúziókban élünk. Szerintem kevés ember akar szembe nézni a valósággal.Egy házasságban párkapcsolatban előbb utóbb persze ráeszmélünk , hogy a másik nem egészen olyan mint ahogyan kezdetben látni szerettük volna . De tudod mégsem ez a legmegrázóbb felismerés, hanem az amikor az ember rájön , hogy saját magát sem ismeri , amikor rájön ,hogy saját magával szemben is hamis illúziókat táplál.

Amikor saját magamat nézem (férfiként) illetve a környezetemben élő párkapcsolatokban lévő férfiakat, valójában sokan vagyunk akik önző módon élünk a kapcsolatainkban .Azt is látom, hogy nagyon sok nő "önfeláldozóan" , szinte "mindent meg tesz", szinte mindent "elnéz" nekünk férfiaknak, (amig bele nem fáradnak) ,úgymond a "szeretet nevében".

Sajnos az önző hozzáállásunknak nem sok köze van a szeretethez, viszont amit nagyon sok nő a "szeretet nevében tesz" illetve "elnéz " a párjának , szintén nem sok köze van a szeretethez.Én , az önző férfi elképesztőnek tartom,hogy nagyon sok nő mit meg nem tesz a párjának miket el nem néz nekik.Rájöttem arra is, hogy ezt nem szeretetből teszitek hanem félelemből.Saját magatokat nem tisztelitek , nem szeretitek , ezért kompenzáltok a "mindent megteszek érte," , "mindent elnézek neki" -vel.Ha kicsit is becsülnéd Magad nem mennél bele olyanba ,hogy mindig első a férjed.Viszont ha nem tudod becsülni , szeretni önmagad, akkor hogyan tudnád igazán szeretni a férjedet?A legnagyobb bajunk, hogy mindig a másikban keressük a hibát.Persze van a másikban is bőven, de a saját fogyatékosságunkat szinte soha nem látjuk meg, ezért legfeljebb csak reménykedünk, hogy hát ha "megváltozik a másik". Nem fog megváltozni a másik.Hami nem változunk, a másik sem fog változni.Mi férfiak is igazi szeretetre vágyunk, úgyan úgy mint ti nők.Aztán mivel nem érezzük ezt a szeretetet részetekről "kompenzálásként" elfogadjuk , hogy sok mindent elnéztek nekünk, sok mindent megcsináltok nekünk, de valójában a zsigereinkben érezzük, hogy ez nem az amire valójában vágyunk.Idegesebbek leszünk , követelözöbbé , elviselhetetlenebbé válunk, annak ellenére,hogy látszólag egyre többet "adtok magatokból".Valójában persze nem magatokat adjátok,hanem a szeretetet akarjátok "megváltani" megvásárolni. Félre ne érts ,nem a nőket akarom mindezért hibáztatni, hanem egy kissé szélsőségesen akartam csak felhívni a figyelmedet arra, hogy az úgymond "álszeretettel" magatok mellé állíthatjátok a legtöbb nőt , de ettől még nem fogjátok tudni megoldani a valós problémát.

Azért akarod illúziókba ringatni magad, mert félsz a változtatástól, mert jobb a békesség oldalán akarsz állni minden áron.

A párterápia jó ötlet, ám az csak akkor eredményes, ha mindkettő akarja, és mindkét fél változni is akar. A terapeuta csak segít megváltozni.

Amennyiben nem akar terápiára menni, vagy ha el is megy, de nem tesz semmit a változásért, akkor ennek válás lesz a vége. És ezt el kell fogadni.

"Férjemmel nagy gondjaink vannak. Mostanában jöttem rá arra hogy valójában milyen ember."

Jobb később, mint soha...

Ábrándjaid mindig támadhatnak, ahogy kitűnik ő meg nem fog változni.

Nem biztos, hogy a válással kellene kezdeni, szerintem a rád férne valami pszichológusi segítség, hogy ha majd egyedül leszel a gyerekekkel, képes legyél a realitások világa szerint kezelni őket.

Többen leírtak itt nagyon sok szép és jó tanácsot, melyekkel sok tekintetben egyet is tudok érteni, de mintha néhányan kulcsmondatokról feledkeztek volna meg a kérdező soraiból.

Idézem:

„Olyan tulajdonságokkal ruháztam fel ami neki nincs is”

„Állandóan feszült, veszekszik a gyerekekkel, túl szigorú,”

„szolgáljam ki őt is hogy eddig csináltam. Ráadásul elsőként, a gyerek várhat.”

Többen a párterápiát javasolták lehetséges megoldásként. De kérdezem: a párterápia nem arra való, hogy segítsen két olyan embernek rendbehozni a kapcsolatát, akiknél valaha ez a kapcsolat jól működött, csak történt valami, és ezen a valamin most át kell segíteni ezt a két embert, hogy újra harmóniában élhessenek?

A fenti sorokból nekem az jött le, hogy ez a kapcsolat sohasem volt harmonikus, csak épp a kérdező mindent elkövetett, hogy jól érezze magát benne, ennek érdekében – bevallottan – még illúziókba is ringatta magát.

Nagyon tetszettek annak az úriembernek a sorai – bizonyos sorai – aki leírta azt, amit én már évek óta nem győzök hangsúlyozni, csak nekem senki nem hiszi el, tudniillik: mi nők rontjuk el a férfiakat.

Mégis azt gondolom, ebben az esetben az sem biztos, hogy megoldást jelentene, ha a kérdező elkezdene másképpen, több önbecsüléssel, kissé követelőbben fellépni ebben a kapcsolatban, mert a fenti sorokból számomra az derült ki, hogy párja még az átlag férfinél is önzőbb, hiszen a gyerekei elé helyezi a saját igényeit. Azt gondolom, ez olyanfajta negatív személyiségjegy, amit sem a párterápia, sem a kedves feleség attitűdváltása nem tudna eredményesen kezelni. Bár nem ismerem a fent emlegetett urat, de minden a kapcsolat jobbítására irányuló kísérletnek csak akkor van értelme, ha arra ő is hajlandóságot mutat, viszont a kérdező soraiból számomra egy egész más személyiség rajzolódott ki. Remélem, hogy én tévedek, mert nagyon szomorú dolog lenne a két kisgyerek számára a válás, ugyanakkor azt is gondolom, hogy az az apa, aki magát előbbrevalónak tekinti a gyerekénél, az nem érdemli meg annak a gyereknek a szeretetét, pláne nem a bálványozást.