Értékrendbeli különbségek a kapcsolatban. Működik hosszútávon?

Hát nekünk az exemmel nem sikerült. 6 évig voltunk együtt, de totál más nézetekkel, más felfogással, célokkal, amit lehetetlen volt összeegyeztetni. A legsarkosabb példa, hogy én mindig is férjet és gyerekeket akartam, őt a család gondolatától is kirázta a hideg. Ezzel nem foglalkoztam eleinte, mert fiatalok voltunk nagyon, úgy gondoltam, változhat. Nem változott :) Aztán nekem nagyon fontos volt a hűség, neki csak az volt fontos, hogy én hűséges legyek, magával kapcsolatban már nem voltak ilyen elvárásai... Na meg én nem bírom, mikor a pasi mindenáron "főnök" akar lenni, és úgy akarja érezni, hogy irányít, neki ez baromi fontos volt, én egyenrangúság párti vagyok.

Nagy szerelem volt, de rengeteget veszekedtünk. Végül mikor már idősebb lettem, és tényleg fontos lett számomra, hogy legyen családom, és lehetőleg ne 40 éves koromban csak, beláttam, hogy ez vele nem fog menni, és szakítottunk. Találtam egy olyan férfit, akivel hasonló a temperamentumunk, a céljaink, az elveink, nézeteink. Ennek 4 és fél éve, 7 hónapja összeházasodtunk.

Összehasonlíthatatlanul sokkal boldogabb vagyok a férjemmel, ugyanúgy megvan a szerelem, lángolás, de nem öljük egymást folyton. A saját tapasztalatom alapján úgy gondolom, hogy ha tényleg nagyok a különbségek, nem érdemes erőltetni, mert éveket pazarol el az ember fölöslegesen.

Nálunk nem a kompromisszumok kötése segített elsősorban, hanem egymás és saját magunk elfogadása, aztán az, hogy az érzéseinket ki tudjuk mondani, meg tudjuk beszélni, illetve, hogy újra és újra tűzünk ki közös célokat, és ezeknek az elérésén közösen dolgozunk. meg persze az együtt töltött idő. Érdeklődünk az iránt, ami a másikat éppen foglalkoztatja, és mesélünk sokat egymásnak.

Az összecsiszolódás nálunk max. annyit tesz ki, hogy én saját magamhoz képest kicsit nagyobb rendet tartok, mert neki fontos, ő pedig márnem fél a vitáktól, amiktől egyébként régebben én is féltem. Most már képesek vagyunk hangosan vitatkozik, ha nagy ritkán szükség van rá, és sokszor humorral elütni, nem véresen komolyan venni.

A kompromisszumkötésnek az lett a vége, hogy egyikünk sem merte teljes egészében felvállalni a saját személyiségét. Ma már nemcsakhogy nem utáljuk, hanem kifejezetten megszerettük egymás hülyeségeit, és kompromisszumok helyett legfeljebb ugratjuk egymást.

Más a helyzet, ha közös döntést kell valamiről hozni, és teljesen eltér a véleményünk. Akkor megnézzük, hogy kinek van erősebb preferenciája, hiszen ha ő nagyon nem akar valamit, nekem meg nagyjából mindegy, akkor ő minek szenvedjen, én le tudok mondani arról az adott dologról, és fordítva.