Ahol az egyik bizonytalankodik, szünetet tartana, annak a kapcsolatnak már ugye nincs jövője?

Nem, tényleg nagyon nem szeretném magam szentté avatni, vagy hibátlannak tartani.

A házasság papírbéli megköttetése egy érdekes kérdés. Neki nagyon korán meghalt az édesapja és azt követően az anyukája élettársi viszonyban él immár huszonsok éve. Ő is szinte ebben nőtt fel. Sok beszélgetésből én azt szűrtem le, hogy neki semmit nem jelent, szinte ő még nálam is jobban csak egy konvencionális, társadalmi elvárásmegfeleléses cetlinek tartotta. Amúgy persze lehet, hogy ez csak a felszín és én benéztem, hát ha emiatt elveszítem megmásíthatatlanul, akkor sajnos szembe kell néznem ezzel és viselnem a következményeket.

Korábbi kapcsolataimban a hölgypartnerek sokkal jobban meghatódtak egy esküvői ruha vagy egy lakodalmas menet láttán, mint Ő. De mondom, lehet, hogy nagyon benéztem a dolgot.

Amiben én úgy gondolom, (tényleg ne vegyétek nagyképűségnek, mert nem annak szánom), de amiben jobb tudok lenni a tipikusan tipizált közhelyes férfi tulajdonságoktól, az az, hogy számtalanszor mondtam neki, ha netán vitáztunk, hogy velem mindent megbeszélhet és vállalom a felelősséget a dolgaimért. Sosem az voltam, mint a legtöbb példázott párkapcsolati válságban, ahol a nő többször jeleket ad, szól, kér, hogy "gyere, üljünk le, mert megbeszélni valóink lennének" és a pasi meg meg sam akarja hallani és szépen elbeszélnek egymás mellett. No én erre szánt szándékkal és nagyon tudatosan adtam mindig is, hogy ne váljak ilyenné. Dettó ugyanez az apró figyelmességek, ajándékok, különféle évfordulók és egyéb ünnepi alkalmak tekintetében. Tehát erre is ügyeltem, hogy ne az a férfiközhelyes böfögő, haverokkal söröző-meccsetnéző figyelmetlen trampli pasi legyek. Nem voltam tutyimutyi sem, megvannak a magam keményvonalas dolgai, ha nem is a legtipikusabban pasis közhelyekkel tarkított módon, de én tényleg mindig törekedtem arra, hogy teret, figyelmet adjak neki. Ha mesélt, panaszkodott, igyekeztem megérteni, ha gondja volt, nem a szőnyeg alá söpörni. Nem hiszem, hogy a párkapcsolatot könyvből meg lehet tanulni és biztos, hogy nem vagyok hibátlan, de sok időt szenteltem - pont a megtartás miatt - arra is, hogy HITELES ember legyek. Ne legyek türelmetlen, igyekeztem elkerülni az összes TIPIKUS buktatót. Nem biztos, hogy mindig sikerült, de a lényeg, hogy a törekvés megvolt bennem.

Az rossz inkább, hogy vagyok annyira felnőtt, hogy belássam, ha valami nem megy, csak úgy érzem, hogy mismásolások helyett egy őszinte elbeszélgetést, a nyílt egyenes közlést joggal várom el. De ő meg olyankor ködösít. Hülyén hangzik, de tisztára olyanok a reakciói, mint akinek valójában nem velem van baja, inkább magával nincs tisztában és mintha ez csak egy ilyen behelyettesítő dolog lenne. Persze tévedhetek, de valahogy teljesen más, mint bármely korábbi párkapcsolatomban, ha bajba került a "szekér".

Tényleg nem tudom hova tenni a dolgot. Nem akarom magamhoz láncolni sem, mert semmi értelme, de egyszerűen nem látom tisztán sem az okokat, sem a szándékait. Ezért fontolgatok egy kemény lépést, hogy úgymond észhez térjen. Észhez térés lehet a szétmenés is, vagy az, hogy észbekap, hogy elveszíthet és leáll a "játszmával".

Mondjuk rajta kívül még a kutyáink is hiányoznának, több, mint 8 éve vannak velünk, mintha a gyerekeink lennének. Mindketten szeretjük őket és nagyon elkeserít az is, hogy őket sem fogom látni többet. Mivel sajnos nálam ez a "maradjunk barátok" megy "kicsöngettek-szünet" nem férnek bele az értékrendbe.

Bocsánat, hogy grafomán voltam.