Ahol az egyik bizonytalankodik, szünetet tartana, annak a kapcsolatnak már ugye nincs jövője?

Nálunk mostanában fog letelni ez a "bűvös" két hónap, amióta megy ez a fadarab életforma.

Magam is elgondolkodtam azon, hogy vajon a megfelelő ember van mellettem?

Hogy a viharba' ne fájna. Rosszabb lenne, mint megözvegyülni. (Képletesen mondva, mert szerintem ha valaki úgy veszíti el, akit szeret, hogy az nem szereti viszont, az rosszabb mindennél.)

Csakhogy tartás és önérzet is van a világon. Az érzéseim, az érte érzett dolgaim és magam sem vagyunk játékszerek, amikkel valaki a szeszélye szerint játszikálhat.

Tehát úgy gondolkodom, hogyha végleg menthetetlen, akkor kevésbé fáj egy gyors búcsú, mint egy hónapokig is eltartó huzavona.

Még annyit, hogy nagyon meglep az is, hogy azt mondta, hogy legyünk kétlakiak. Hogy visszaköltözik az anyjához, de sokat lehetnék én ott is vele.

Viccesen szólva: Komolyan mondom, hogy olyan, mintha valami használati utasításban olvasta volna, hogy a női lélek csak úgy női igazán, ha bonyolult, és most próbál ehhez alkalmazkodni. :)))

Jó ez csak egy kis fekete humor, mert olyan tehetetlennek érzem magam.

Illetve nem biztos, lehet, hogy mindeféle pszichológiai manipulatív "elixír"-hatásokat alkalmazva vissza lehetne könyörögni, csak kérdés az, hogy valaki ŐSZINTÉN akar-e engem, vagy csak ki tudom hozni belőle valami csellel, taktikával, JÁTSZMÁVAL a szociálisan érzékenyt???

Mivel ez nem célom. Én azért úgy szeretnék bárkivel is kapcsolatot, hogy vakon megbízhatok benne.