Negyven felett milyen az élet egy házas nő számára?

Nincs se szerelem, se szex, se azonnali válás. Az elhidegülés elején még nagyon kicsi volt a gyerek, anyagilag is függünk egymástól kölcsönösen, ezért évek óta olyan, mintha ketrecbe lennék zárva.

Normális férfi nem közeledik hozzám, hiszen házas vagyok látszatra. Eldöntöttem, hogy akarok szexkapcsolatot, de nem nekem való az érzelmek nélküli szex. Nem maradtam minden körülmények közt erkölcsös, ugyanis nem akartam kivárni a klimaxot, hogy utána aztán már ne is találjon engem vonzónak senki.

Amíg működött a házasságunk, volt őrületes szex, és az ágyban eddig mindenkinél jobb a férjem. Csak már nem érdekel.

Amikor egy negyvenes nő házassága megromlik, ez kb. úgy zajlik, hogy éveken át megy az agonizálás, a férj nem akarja elengedni akkor se, ha éveken át nincs szex, esetleg azt várja, hogy a gyerek nagyobb legyen. Telnek az évek, semmi nem javul, csak a nő szépsége fonnyad el örökre és amikor a férj talál egy nőt magának és dobbant, a feleség már nem kell senkinek. Kb. ez a forgatókönyv.

Nekem nincs bajom az életemmel.

A házasságom jó, ami nem azt jelenti, hogy mindig minden tökéletes. De nagyon ritka a vita, veszekedni öt évente egyszer szoktunk. Jellemzően egy komolyabb válság az oka, de eddig kimásztunk a gödörből.

Eleve fél szavakból értjük egymást, sokszor elég csak összenézni. De ez nem azt jelenti, hogy nem beszélgetünk, sőt. A férjem a legjobb barátom is.

A szex is jó. Ott is egy pillantásból, egy mozdulatból értjük egymást. Ha akarjuk, pár perc alatt tudunk egymásnak orgazmust okozni, vagy elhúzzuk órákig. A vad szexről se kell lemondani, csak nem fűvel-fával, hanem egymással éljük ki a legtitkosabb vágyaink. Olyat is kipróbáltunk, amit mondjuk a legjobb barátnőmnek se mernék bevallani, hogy érdekel. De egymás előtt nincs titok. Nem is unalmas, és nincs olyan, ami kimaradt volna.

Az életem persze nem csak a házasságomról szól. Szakmai téren is ott vagyok, ahol 20 évesen lenni akartam. Ez az a "most jó" állapot, mikor a fizetés és a felelősség arányban áll és kényelmesen kezelhető. Kicsit tartok tőle, hogy ha a főnököm nyugdíjba megy, és nyilván én veszem át a helyét, akkor hogy fogom viselni a terheket, de az még 10+ év, és van időm felnőni a feladathoz. De az is lehet, hogy addigra máshol leszek.

A legjobb az egészben, hogy kamaszok a gyerekek, és önellátók. Nem kell velük táppénzre menni, nem kell elhozni suliból, kaját csinálni, felügyeletet keresni. Végre olyan spontán tudunk programokat csinálni, mint a gyerekek előtt. Nem okoz gondot egy vacsora kettesben, vagy egy este távol lenni. De a legjobb, hogy még otthon vannak a gyerekek, és élvezi a családi programokat. Szerencsére nem lázadoznak, jó és őszinte a kapcsolatunk velük is.

Most érzem azt is, hogy "kész" az otthonunk. Lejárt a hitel, ami eleve nagy megkönnyebbülés. Mindenhol felújítva, a régi bútorok lecserélve, pár éve a kertre is több idő és pénz jut. Végre eljutottunk odáig, hogy olyan autót tudtunk venni, ami tényleg megfelel az igényeinknek. Nem új, nem drága, de nekünk pont jó.

Most érzem azt, hogy beérett az elmúlt 20 év munkája minden téren, révbe értünk, nyugalom és béke. Lehet, hogy ezt más úgy érezné, hogy szürke hétköznapok, nem tudom.

Igazából nem tudok azon stresszelni, hogy nem vagyok már 52 kiló, és nem peckes a mellem, a két részes bikinit meg el is felejthetem. Elfogadtam magam, elégedett vagyok azzal, amit a tükörben látok. Nem akarok se tökéletes, se 20 éves lenni.

Még csak abba a hitbe se ringatom magam, hogy az én férjem sose lépne le egy húsz éves kiscsajjal. Annyi mindent láttam már, annyi emberben csalódtam. De tudom, hogy felállnék a padlóról. Ha menni akar, menjen. De nem akar, ő is élvezi a kényelmet.

Pár év és én is 40 leszek.

Hát az én életem látszatra tökéletes. Csak a lényeg hiányzik.... Semmi érzelem. Semmi amitől esetleg nőnek érezném magam. Megfordult a félrelépés is a fejembe, de ez nem történt meg... Lehet hogyha válok és lesz új párom akkor jó lesz a szex, de az élet többi területe meg nem. Szóval egyenlőre ez van. Minden nem lehet tökéletes....

2-esnek igaza van, a 3-ast irigylem, bár nem szép dolog az irigység.

Én ugyan nem 40-es nő vagyok, de a férjem ez a korosztály. A befásultságot látom rajta, az unalmat, a rohanást, a monotonitást. Nem lehet semmivel kizökkenteni. Legalábbis én nem tudom/tudtam. (Mondjuk lehet egy tündi-bündi nőcinek sikerülne)

Igazából már nem érdekel, közömbössé váltam irányába. Amit apaként és családfőként megtesz azt becsülöm, tisztelem és hálás vagyok érte. De mint férfi és nő, nekünk annyi.

Szerettem volna olyan életet mint a 3-asé, de beláttam hogy elrontottuk/elromlott. Válni nem fogunk egyelőre (ő nem is akar), a gyerekek még picik, anyagilag is sok a közös. Kár érte.