Van itt olyan, aki nagyon-nagyon-nagyon megbánta, hogy férjhez ment?

Én megbántam.

Előtte 3 évig voltunk együtt, abból 2-t együtt éltünk. Minden tökéletesnek tűnt.

Rendes, gondoskodó férfi aki szereti a gyerekeket,segített a házimunkában, programokat szervezett, amolyan igazi összeillő álompár voltunk.

Összeházasodtunk és szép lassan belekényelmesedett,amit sajnos észre se vettem addig amíg meg nem született a gyerekünk (akit ő akart).

Onnantól kezdve jöttek a gondok. Már nem segített otthon, flegma lett, velünk nem foglalkozik, minden fontosabb, mint mi, teljesen életképtelen itthon. A barátaink és a családunk sem ismer rá. A saját szülei szóltak már neki, hogy vegyen vissza az arcából.

Nagyon szégyellem magam, hogy 5 év alatt, ameddig csak kettesben voltunk, nem ismertem ki.

Én, de már kijavítottam a hibámat.Soha többé nem házasodom.

Miért?Mert egy hülye, naiv liba voltam.Hittem a mesékben.

Én mondjuk pont nem bántam meg, de elgondolkoztam hogy mit lehet annyira megbánni? Elvalsz és megy tovább az élet.

Mármint ez minden hosszú távú kapcsolatban rizikó manapság, hogy tönkremegy, nem is kell házasság se hozza... de egyedül lenni sem jobb.

Ahol gyerek is született, ott azért bonyolult.

Én nagyon-nagyon-nagyon megbántam, de az én esetem más, mint az itt leírtak. Nem voltam szerelmes, sőt, igazából nem is nagyon szerettem, akivel együtt voltam, viszont előtte soha nem volt senkim (20 éves voltam, amikor összejöttünk, előtte csak egy 2 hetes, igencsak megalázó kapcsolatszerűségem volt, nagyon bele voltam esve a fiúba, ő meg egyáltalán nem, és azt hitte, megdughat, és amikor kiderült, hogy azt azért még nem, akkor szakított). Azt akartam, hogy nekem is legyen "párom", én is olyan akartam lenni, mint mások, és egy szerepet játszottam, miközben boldogtalan voltam, de neki ez így megfelelt. Aztán megkérte a kezemet, és a fejemben belül egy kis hang azt sikította, hogy NEM, de kívül persze igent mondtam, mert menyasszony akartam lenni, és hogy végre mindenki nekem gratuláljon és helyeseljen. 3 év házasság után én mondtam ki, hogy váljunk el, mert egyszerűen a testem is kezdte felmondani a szolgálatot, képtelen voltam a helyzetet tovább elviselni. Nem vagyok rá büszke, hogy addig nem tettem. Ugyanakkor a volt férjemnek egész végig abszolút nem esett le, hogy boldogtalan vagyok, illetve egyáltalán nem érdekelte. Neki megfelelt, hogy mindenhol felvonulhat velem, mutogathatja, hogy van szép felesége, meg vettünk közösen lakást, és abban mekkora tévé van, hétvégén meg semmi beszélgetés, mert abszolút nem volt közös témánk, de szerinte azzal sem volt semmi gond... alig mentünk együtt bárhova programot csinálni, és amikor igen, akkor is alig vártam, hogy hazajöjjünk, mert mindenért én voltam a hibás, ha neki fájt a feje, azért is, minden rossz meg hülyeség meg fárasztó... erre áldoztam tíz teljes évet az életemből, erre ment el az ifjúságom. Gyereket szerencsére nem vállaltam ebbe a boldogtalanságba, végig védekeztem. Végül anyagilag taccsra tett, én meg hagytam, mert úgy éreztem, megérdemlem.

Most boldog vagyok, szeretek és szeretnek, és nem játszok szerepet többé. Házasságba már nem megyek bele.