Miért gondolják azt sokan, hogy az esküvőjük az életük legfontosabb napja?

"Én nem hinném h bárki (legalábbis a fiatalok) úgy gondolnák ez egy életre szóló döntés"

16 évesen lehet, hogy másképp látod, de - pár évvel idősebben :) - én azt gondolom, hogy a "mai fiatalok" is úgy vannak vele, hogy ez bizony ez életre szóló döntés. Aki nem gondolja így, az nem akar házasodni egyáltalán, hiszen ez már teljesen elfogadott. A házasság viszont továbbra is egy életre szól, a sok válás ellenére is. Senki nem vág bele úgy egy esküvőbe, hogy na, csinálunk egy jó bulit, ha meg eluntam a házaséletet, akkor meg elválunk.

Az esküvőben nem a rongyrázás a lényeg, nem attól lesz fontos nap. Pont fordítva: a nap fontosságát akarják kiemelni a rongyrázással. A történtek jelentőségét nem kisebbíti az sem, ha valaki "megszökik" és két tanúval hétköznap farmerban mondja ki az igent. Attól még ugyanúgy élete legfontosabb napja, hiszen megkezdi a "felnőtt" házaséletet, útjára indít egy új családot. Onnantól a férjével/feleségével lesznek egy egység, és nem a szülőkkel, tesókkal.

Persze azt azért túlzás lenne állítani, hogy mindenkinek ez a legfontosabb. Ugyanígy simán lehetne érveket sorolni pl. a gyermekszületés mellett, vagy egy karrierista ember esetében azt a napot, mikor az álommunkahelyén kezd dolgozni. De ha valakinek fontos a házasság, akkor a legfontosabbak között van jelen az esküvő napja, ez fix. :)

Nem az esküvő a fontos, hanem a házasság. Az esküvő napja a házasság első napja. Az első nap egy új emberként, aki valakinek a hivatalos társa, a rokona, amit elismer az egész világ. Egy új család létrejöttének napja. Minden ember egyik legfontosabb igénye a családhoz tartozás.

Az összes szeretteddel közösen megünnepled, hogy közös életbe kezdesz valakivel és ha szerencséd van, hosszabb ideig leszel valaki felesége, mint ameddig lány voltál.

A nagy ünnepség nagyrészt a szülőknek szól, akik boldogok a fentemlítettek miatt és a pár megköszöni nekik, hogy ilyen társat neveltek fel nekik. Sajnos nekem és a vőlegényemnek már nincsenek szüleink, pedig csodás emberek voltak. Mi nem szeretnénk ezért hagyományos esküvőt. Meg így segítségünk sincs, szóval olcsó lesz és bulis. Pizzát eszünk, mindenki farmerban és pólóban lesz, az esküvői pólóm 4000 ft volt :D vicces lesz és nem stresszes.

Férfiak közül nagyon kevés gondolja így, a legtöbb csak ezt mondja, hogy megfeleljen az elvárásoknak(főleg a menyasszonyénak).

Nőkbe pedig egész kicsi gyerekkoruktól azt nevelik, hogy ez az életük egyik legfontosabb történése, és a médiából is többségében ez jön.

Ez a szokás, egy illúzió.

Nekem jövőre lesz, de nem érzem a legfontosabb napnak, csak egy remélhetőleg nagyon boldog és harmónikus napnak szeretném.

Az egyik jó barátnőmnek most lesz idén, neki saját bevallása szerint ez lesz a legfontosabb nap. Konkrétan azért mert máshol nem ér el sikereket, így akkor szeretné magát hercegnőnek érezni.

"Én nem hinném h bárki (legalábbis a fiatalok) úgy gondolnák ez egy életre szóló döntés."

Amikor megkérték a kezem, akkor nem azért mondtam igent, mert úgy gondoltam, hogy egye fene, bármikor kitáncolhatok belőle, ha meggondolnám magam, hanem mert úgy éreztem, hogy nekem sem kell senki más. Persze az eszemmel tudom, hogy félrecsúszhatnak a dolgok, de az életet nem szabad ilyen földhöz ragadtan szemlélni.

Belém nem sulykolták a szüleim, hogy a házasság fontos, a családomban van is példa sírig tartó, házasságmentes kapcsolatra. Engem tanulásra biztattak, el is végeztem az egyetemet, közben pedig egyik előző kapcsolatomban sem gondoltam arra, hogy de jó lenne házasodni, a lánykérés is váratlanul ért. Az esküvő szervezését inkább nyűgnek éltem meg, a legtöbb dolog rá lett bízva lelkes és önmaguktól szervezkedő családtagokra, nem is bántam. Aztán eljött a nap, és miközben vonultam az anyakönyvvezető elé megértettem az egész lényegét. Hihetetlen érzés, hogy a világ legcsodálatosabb férfija minden hibámmal együtt engem akar és ezt világgá is kürtöljük. Persze tudom, hogy ugyanolyan boldog lennék vele, ha meg se kérte volna a kezem és a kapcsolatunk is ugyanolyan komoly lenne, de mégis csodálatos volt átélni azt a napot...

Üdv!

Véleményem szerint az emberek többsége jellemzően nem gondolkodnak sokat azon mitől érez, vagy akár gondolkodik úgy ahogy.

Ezt az úgynevezett "tudatosság" kérdése.

Tehát igazából nem az a kérdés, hogy miért gondolják. Lehet, hogy a nagy döntés meghozatalában olyan élmények bírnak legnagyobb súllyal, melyek irracionálisak, sőt érzelmileg is tisztázatlanok, megalapozatlanok. Különösebb kutatás nélkül merem állítani, hogy korunkban a meghatározó tényezők: társaslmi nyomás, reklám, hollywood, romantikus ponyva "művek", családból örökölt komplexusok. Mindez nem jelenti, hogy nics valódi racionális, természetes, szakrális alapja a házasság inétzményének, mely alapok kulcsai az ohalyott, tudat alatt az esküvőhöz erősen kapcsolódó boldogságvágyunknak.

Itt van pl. a "fontosság" fogalma. Elemzősen megközelítve először is pontosítanunk kellene ki mikor, mit ért alatta: mivel nyilván szövegkörnyezet azaz helyzet függő lehet konkrét jelentése. Például helyettesíthetjük a" szükséges", vagy a "meghatározó" szavakkal.

A házasság kérdésköre esetén a második "szinoníma" szinte megválaszolja kedves kérdező kérdését. Attól függetlenül, hogy mi vezette az ifjú párt ezen komoly döntés meghozatalához, vagy, hogy meddig viselik egyenes gerinccel az eezl járó megpróbáltatásokat kétségkívül életük meghatározó lépésére szánják ezzel magukat.

Ne felejtsük, hogy az élet egészéhez, mint szövegkörnyezethez viszonyított értelme a "fontosság" fogalmának nyilvánvalóan szubjektív, és pillanatnyi. Konkrétan csak valamely egyén tudja használni saját életére, mégpedig addig megélt dolgaira értelmezve, azokat egymáshoz viszonyítva.

Szerintem életünkre csakis időszakos jelleggel szabad alkalmazni a fontosság fogalmát. Életutunk gyökeresen eltérő célú, jellegű szakaszokra tagolható személyes fejlődésünk ill. közösségi szerepvállalásunk szempontjából is. Ebből kifolyólag természetes módon életünk újabb szakaszába lépve szükségszerűen meg kell változnia értékrendünknek. A házastársi esküvel kezdődő (én rendszeremben) harmadik életszakasz lényeges feladatait "egészségesen" teljesítve* már nem hivatkozhatunk esküvőnkre mint legfontosabb eseményre. (* ami egyáltalán nem jelenti a házasság végét)

Nem feledkezhetünk meg a házasság szakrális voltáról. A vallásos megközelítés létjogosultságát nagyszerűen alátámasztják pl. a válási statisztikák. Sajnálatos módon Magyarországon mag a házasságok 60% válással végződik átlagosan. A többniyre vallási okokra visszavezethető tisztasági fogadalmat esküvőig megtartók körében ez csak 6% körül van.

Az Isten előtt tett eskü magától értetődően hitünk próbája is, de hatalmas erőtartalékot ad a nehéz helyzetekben, hogy ne a látszólag könnyebb utat válasszuk, hanem áldozatok árán a megoldást keressük.

A keresztény tanítás pl. azt mondja, hogy az esküvő napján az férfi és a nő ketten egyek lesznek. Ezzel véget ér a felek (innen a "feleség" fogalma, amit régebben a férje is alkalmaztak) egyéni élete, azaz meghalnak, és ujjászületnek az egységben. A halál és születés ezen szimbólumára vezethető vissza sok hagyományos esküvői ünnepi viselet.

Apropó ünnep. Életünk meghatározó tényezője az idő. Érzékeléséhez, felfogásához az ember természetes módon, (tudományosan szólva pszichológiai mechanizmusokra visszavezethetően) igényli a tagolását. A tagolásnak vannak természetben megfigyelt ciklusai (év, hónap stb), és az emberi életvitellel, gazdálkodással összefüggő nevezetes napjai (vetés, aratás stb) melyek vallásainkban, és vallásvesztett korunkban is ünnepnapok formájában jelen vannak. Tehát az egyes időszakok jelképes kiemelése, fontosságuk kihangsúlyozása közösségi szinten, természetes emberi igény.

A szakralitás egyébként természetes gyökerekre vezethető vissza. A párválasztás az állatvilágban is meghatározó mozzanata az egyed életének.