30 évesen igent mondjak, családot alapítsak és adjam fel, hogy megtalálom a szerelmet valaha is?

Én is gondolkoztam ilyesmin (kétszer is). Mindkétszer arra jutottam, helytelen lenne. (Mondjuk én már voltam őrülten, viszonzottan szerelmes, tehát tudom, hogy amire vágyom, nem fantázia, hanem egy nagyon is létező valami, ami tényleg bármikor megtörténhet.)

Azért nem mentem bele, mert

1. nem akarok lemondani a szerelem lehetőségéről (még ha nagyon ritka dolog is az életben), még akkor sem, ha már leszámoltam a gyerekkel, úgy érzem, túl idős vagyok hozzá, pedig szülnek nálam 10 évvel idősebbek is - de a szerelemhez még nincs későn

2. igazán jó emberek álltak volna a másik oldalon, őket sem akartam megfosztani a viszonzott szerelem esélyétől (az egyik azóta boldog családot alapított, a másik még nem)

Szóval én nem tenném, de megértem a dilemmádat.

Nincs a szerelem korhoz kötve. Szerintem aki nem tud szerelmes lenni, annak önmagával vannak nagyon komoly bajai.

Gyerekek meg unokák... nem ugyanaz. Elmennek, megtalálják a saját szerelmeiket... meglátogatnak hétvégén, de magányos maradsz. Csak egy illúzió, hogy nem vagy az.

Egyébként szerintem ha valaki úgy vágyik gyerekre, hogy még párja sincs, tehát nem a szerelemből jön a vágy, az csak valami űrt próbál betömni, amit inkább pszichológussal kéne.

persze, elmenni pszichológushoz, hogy valami nagy baj van velem, gyereket akarok.

jó vicc.

Neked kell érezned, hogy jobbra indulsz, vagy balra, ebben nehéz segíteni. Kicsit ugyanolyan mélypontra jutottam, mint te, csak 25 évesen. Nem találok egy épkézláb kapcsolatot sem és úgyérzem, hogy nem is vágyom rá, úgy is csak kudarc lenne belőle.

Van egy férfi, aki ugyan nem házasságot, de biztos életet/hátteret ajánlott azzal, hogy társának választana. 12 évvel idősebb nálam és bár csábító az ajánlat, valószínűleg sosem lennék igazán boldog mellette. Nem azért, mert nem tartom szerethető és mindezek mellett egy remek embernek, tele tervekkel és ambíciókkal, egyszerűen csak megalkuvásnak érezném az életemmel szemben és ehhez szerintem még fiatal vagyok.

Hogy 5 év múlva hogyan döntenék egy hasonló helyzetben, ez jó kérdés és őszintén remélem, hogy akkor már nem kell ilyesmiken gondolkoznom. Nehéz helyzetben vagy, de mivel mi nem ismerünk titeket, ezért érdemi tanácsot sem adhatunk.

Egyszerűen vonulj el a világ elől esténként, munka után. Fogj egy pohár bort, gyújts meg néhány mécsest, kucorodj le a kanapén és merülj el a gondolataidban! Elemezd, hogy a lelked, a szíved mit diktál és ezzel szemben az eszed mit mond. Nálam így tisztázódott le, hogy bár az eszem egyértelműen helyesel, a lelkem mélyén tudom, hogy sosem lennék boldog egy "tervezett" kapcsolatban.

Egyébként számtalan ellen példát is láthatsz dédanyáink és nagyanyáink között. A legszebb példám erre egyszem dédszüleim, akiket még ismertem. 67 évig éltek boldog, tervezett házasságban, hiszen őket még úgy adták össze, hogy nem volt választási lehetőségük. Voltak mélypontjaik, ezt nem is titkolták. Volt, hogy elmentek egymás mellett a házban, a dédnagymamám még is hűségesen várta haza évekig a háborúból a férjét úgy, hogy azt sem tudta él-e még és még is folytatni tudták utána a közös életüket. A dédnagypapám úgy halt meg, hogy a felesége ápolta és fogta a kezét az utolsó percig. Olyan mély szeretet érdemelne mindenki, mint ami közöttük élt! Boldogsággal töltött el minden egyes perc, amikor láttam őket a 80-as éveikben egymás kezét fogni.

Biztos vagyok benne, hogy működhet megalkuvással is, talán jobban is, mint anélkül, de neked kell eldöntened, illetve érezned azt, hogy képes vagy-e így élni, vagy sem.

Én 23 voltam, mikor úgy éreztem, megtaláltam magamnak az ideális párt, le akartam vele élni az életem. Hittem, hogy szerelmes vagyok belé. Aztán elváltak útjaink, és 28 évesen rájöttem, hogy nem, én nem tudtam, mi a szerelem - egészen mostanáig. Mondjuk én nem is tudtam volna, miről maradok le, mert tényleg azt gondoltam, az a szerelem, amit a párom iránt érzek. De így, hogy tudom, hát most már fájna, ha kihagytam volna.

Egyébként lehet, hogy idővel beleszeretsz. Sose tudhatod.

Én a helyedben azt hiszem nem mennék így hozzá. Az az igazság, hogy egy jól működő házasságot (önzetlen szeretet, teljes elfogadás és hűség) még azoknál is rengeteg támadás ér, ahol a felek nagyon szerelmesek egymásba. Hatalmas munka egy tápláló kapcsolatot ápolni, amit nyilván igyekszik tenni az ember, mert fontos neki, de csak azt akarom mondani, hogy különleges szeretet nélkül a másik felé... én nem tudom van-e ehhez elegendő lelki ereje egy embernek.

Egy nagyon közeli hozzátartozóm amúgy épp most szállt ki egy ilyen kompromisszumos házasságból (őt szerelemmel szerette a férje, de ő, a lány nem volt szerelmes), és most bár tele van sajnos sebekkel, de a válással fel is szabadult kicsit. Annak ellenére lépte meg a válást, hogy most ő is ott van 31 évesen, vágyik a szerelemre, de ő is tudja, hogy benne van a pakliban, hogy egyedül marad. Ennek ellenére felszabadult, hogy nem kell egy "idegennel" megosztania az ágyát. De ez csak egy eset, ami most eszembe jutott, mert egy nagyon drága hozzátartozómról van szó, és végigkövettem az eseményeket.

Én egyébként megértem a dilemmádat abszolút, és azt is gondolom, hogy ez a kérdés elég személyiségfüggő is. Ismerek olyan házaspárt, akik számára (mindkettőjüknek) kompromisszum volt a házasság, nem volt dúló szerelem, de összepasszolnak egyébként nagyon, és hálásak egymásért, az évek során pedig meg is szerették egymást. Ő nekik nagyon fontos volt ezek szerint a biztos társas kapcsolat. Én más típusú ember vagyok, bár boldog kapcsolatban élek, és legnagyobb örömünkre épp az esküvőnkre készülünk, de visszaemlékszem, hogy mikor nem volt még társam, arra gondoltam, hogy úgy érzem társ nélkül is tudnék teljes életet élni.

De ezek csak példák, mert mondom, ez szerintem személyiségfüggő is. Nem ismerünk Téged, instant választ nem tudunk adni, de mondjuk egy olyan tanácsot megfogadhatsz, hogy azt gondold végig, hogy mi fog változni, úgy értem ha összeházasodnátok, milyen életetek lenne. (Mindennapok, közös háztartás, mennyire tudnátok az éves során egymás lelki társaivá válni...) Mert bárhogy is döntesz, tudnod kell, hogy mit adsz föl miért.

Sok erőt egyébként, kívánok Neked teljes életet!