Kapuzárási pánik?

Őszintén szólva nem tudom, mi bajom van mostanában. A párommal jegyben járunk, bár az esküvőt az anyagiak miatt még nem mostanában tervezzük. Nagyon szeretem őt, tényleg igazi társak vagyunk lelkileg is, mindenben jól kijövünk, de valahogy egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy ez biztos jó nekem életre szólóan? Biztos így szeretnék élni? Sajnos a kapcsolatunkban komoly hiányosságok vannak intimitás terén, ami rányomja a bélyegét az önbizalmamra és az énképemre is. Nem érzem magam vonzónak, sem olyannak, akire vágyik a másik nem és ez már megmutatkozik más kapcsolatokban is az életemben, egyszerűen csomó dolgot nem merek már úgy, mint régen, mert visszataszítónak érzem magam mások szemében is. Hiszen, a hűség és az elvek miatt ki van zárva, hogy mástól tapasztaljak ilyesmit és kapjak komolyabb megerősítést, a párom meg nem küld felém visszajelzést erről olyan gyakorisággal és olyan módon, ahogy szükségem lenne rá. Beszéltem vele erről nyilván, de mégsem erőltethetem rá, hogy rámmásszon, ha nem érzi úgy és nincs kedve vagy vegye a lapot, ha próbálok közeledni és játszadozni kicsit vele. És megvallom, megalázó, mikor próbálok úgy viselkedni, mint aki vonzó, de nem azt a reakciót kapom rá, hanem mintha semmit sem csinálnék. A kapcsolatunk alatt sokat változtam, de igyekeztem jó irányba és a párom is azt mondja, hogy jobban nézek ki, mint mikor megismert, rendszeresen edzek azóta is, nem híztam el, nem vagyok igénytelen, figyelek arra, hogy jó illatom legyen, jól nézzek ki, nyitott vagyok sok dologra a szex terén is, de mintha mindez mindegy lenne: jó, ha van, de nem baj, ha nincs.

Sajnos van bennem egy olyan érzés, hogy ez az első és utolsó esélyem egy hűséges, házasságot preferáló kapcsolatra egy olyan emberrel, akinél jobban még senkivel sem tudtam azonosulni az élet más dolgaiban és mintha választani kellene egy igazi társ és a jó nemi élet között. A korábbi kapcsolataim legalábbis ezt mutatják, hogy vagy ez, vagy az. Vagy mindig lesz valaki a képben és mindig lesz köztünk egyfajta távolság így vagy úgy vagy pedig ez van, ami most. Viszont egyszerűen nem tudok nyugodt szívvel összeházasodni vele abban a tudatban, hogy bár semmi kétségem az ő kizárólagossága felől, nem tudom, hogy tudnék leélni egy életet úgy mellette, hogy a nemi életünket elnézve nem tudom, sírjak vagy nevessek. Irigy vagyok a korosztályunkra és haragszom mindenre, hogy nekem, akinek keresnie sem kell partnert, mert van, ez nem adatik meg. Egy lúzernek érzem magam, aki senkit nem tud megmozgatni és egyszerűen sóvárgok azért, hogy valaki megérintsen és elmondja nekem a vágyait, amit együtt élhetünk meg. Ennek pont, hogy a páromnak kellene lennie, de mintha ilyen szempontból nem is ebben a dimenzióban élne. De nem akarom magam ráerőltetni, nekem sem esne jól fordítva.

Túlreagálom? Csak a közelgő esküvő miatt érzem ezt ennyire súlyos dolognak vajon? Megérné párterápiára mennünk vagy mit tehetnék? Úgy érzem, kezdek szétesni és megkérdőjelezni magam.

30F és 25N