Novemberben megkerte a kezemet. 2 het mulva eskuvo. Ma este ezt a beszelgetest talaltam a telefonjaban." Én meg megnősülök majd kiderul jo dontes volt vagy sem. Birok e a veremmel vagy sem." Mit tegyek?

Nem akarom megbántani az érzéseidet, de neked esetleg valami anyagi, egzisztenciális előnyöd származik ebből a kapcsolatból, illetve leendő házasságból, hogy 28 évesen egy olyan 40 éves férfi mellett akarod elkötelezni magad, aki már többször is megcsalt, és jó eséllyel előtt-utóbb újra félre fog lépni?

Vagy milyen más előnyöd lesz ebből a házasságból?

Mi a közös jövőképetek?

Áhh. Nem lenne ez a pénz, ami miatt hozzámennék.

1. Nekem ez a korkülönbség sem jön be kapásból...

2. Megcsalt már nem egyszer és még vele vagy?! Van ám önbecsülésed... 😃

3. Aki egyszer megteszi, illetve többször, én nem bíznám rá az életem, hogy hű marad ezután is 😅

"... bar tobbszor mondta hogy nagyon fel a hazassagtol. 40 eves most es tudja hogy el kell ra szannia magat, de fel."

Te rágtad a fülét azzal, hogy házasodjatok össze, vagy a kedves családja, hogy így fogalmaz: "rá KELL szánnia magát", ahelyett, hogy

örül, hogy igent mondott neki a nő, akit - elvileg - szeret?

Te szeretnél valaha gyereket vagy gyerekeket?

A házasság és a papír a világon semmin nem változtat! Csak már törvényileg is összezárjátok magatokat. Szerintem lépj vissza, később meg fogod bánni, ha nem teszed.

Ha emiatt felbátorodik és elhagy, vagy félrelép, akkor örülj, hogy így történt. Te még fiatal vagy, van lehetőséged családra, gyerekre. De akkor ne egy ilyen alfahímet válassz.

Első körben majdnem rávágtam, hogy teljesen normális az elbizonytalanodás, de amikor olvastam, hogy mindketten megcsaltátok már egymást, ő le is bukott, így már nem tudom hova tenni ezt a házasságosdit.

Ahogy közeledik az esküvő, az ember egyre többet agyal. Főleg aki amúgyis agyalós.

Ha tőlem bárki megkérdezte az esküvő előtti utolsó 1-2 hónapban, hogy honnan tudom, hogy ő az, akivel letudom élni az életem, azt mondtam, hogy sehonnan.

Ha megkérdezték biztos vagyok-e a dolgomban, azt mondtam nem.

Ha megkérdezték, hogy tutira működni fog-e ez, azt mondtam nem tudhatom.

Egészen addig a pillanatig, amíg valóságossá nem vált, egy pillanatra sem merültek fel bennem ilyen kérdések, teljesen biztos voltam benne, hogy ő a nagy ő. És az igen kimondása után is biztos vagyok benne. Egyszerűen ez egy olyan mérföldkő, ami felelős ember nyakába súlyt tesz szerintem. Valaki összeroppan és menekül (van ilyen barátnőm), valaki próbál felülkerekedni a gondolatokon és realizálni azokat. Valaki pedig annyira vakon hisz az élethosszig tartó tökéletes idillben, hogy egy pillanatra sem kérdőjelezi meg, hogy jó döntést hoz-e.

Pontozzatok le, én megkérdőjeleztem, nagyon sokszor, de tudom, hogy csak az agyam játszott velem. Betojtam, na. Ha az ember megházasodik, már nem úgy működik, hogy fogom a bőröndöm és kilépek a másik életéből. Nyoma marad, örökre. Persze ma már csak nevetek az egész akkori énemen, de megértem, ha valaki ilyen gondolatokkal kel, vagy fekszik.

Az viszont, hogy már a kapcsolatotok derekán össze-vissza csaljátok egymást több, mint baljós jel. Az életben meg lehet bocsátani egy tévutat, vagy kettőt sok közös évvel és értékkel a hátunk mögött. De amikor még arról kéne szólnia a kapcsolatunknak, hogy kézenfogva hogyan tudunk működni és menni előre, akkor részemről egyértelműen kong a harang.