Párom 2 év után eljegyzett, kitűzték az esküvőt és azóta sűrűn veszekszünk, mert állítólag fél. Hogyan tudnék bele önbizalmat önteni?

Olyan pszichológus, aki párokkal is foglalkozik. Neki van szüksége segítségre, szóval elsősorban egyéni terépia, de tutira jót tenne, ha lenne néhány közös alkalom is, hogy irányított beszélgetésben is lássa ezeket a dolgokat.

De röviden, szakember mindenképp. Már sokkal korábban kellett volna, mert nem normális az sem, hogy ilyen règóta nyugtatón él.

Szinte mintha én írtam volna ki a kérdést. :) Annyi különbséggel, hogy mi már összeházasodtunk, illetve hogy az én férjem nem szed gyógyszert (pedig felírták neki, én magam zavartam el szakemberhez). De ugyanez a mártírkodás, főleg amióta nem sikerül a baba, és nála van a gond. De már előtte is mindig problémázott valamin, húzta a száját az esküvőre - utólag persze belátja, hogy milyen szép volt, és jól döntött, hogy elvett stb.

De hogy a kérdésre válaszoljak, tapasztalataim alapján: én kitartanék mellette. Nagyobb szüksége van rád, mint gondolná.

Viszont a játszmáiba ne menj bele! Ha elkezd megint provokálni, ne győzködt semmiképpen. Közelítsd meg máshogyan, nehogy megint vita legyen belőle. Pl.ha megint rákezd, hogy inkább elköltözik, mert semmi értelme így, stb. akkor mondd neki, hogy menjen nyugodtan, ez az ő döntése, te szereted annyira, hogy ha kell, el is engeded. Aztán, ha nem sikerült elkezdenie a vitát, ahogy tervezte, akkor válts témát, és mondjuk az esküvő szervezésére irányítsd a figyelmét, pl. "Na hagyjuk a drámaórát, nekem ma még be kell szaladnom a virágoshoz. Akarsz jönni?"

Párterápia.

Addig, amíg ott meg nem oldódik, a gyerekprojektet is hanyagoljátok.

A gyerekprojektet addig mindenképp hanyagoljátok, amíg ez a pszichés probléma fennáll a párodnál. Mert aztán majd előjön azzal is, hogy ő még apának is rossz. A gyereknek pedig nem kell egy lelkiproblémás apa.

Én is azt mondom, hogy mindenképp szakember kell neki, mert teljesen bele van süppedve az önsajnálatba és a mártírkodásba.

Az viszont, hogy esélyt akar adni nálad egy másik pasinak, az azért már durva. Ez már felveti azt a kérdést is, hogy tényleg akar-e a téged, vagy ez csak amolyan kifarolós, műalázatos duma.

Hát nekem az első ami lejött ennyi infóból, hogy a saját érzéseit rád vetíti. Ez a "másnak is lehetőséget kéne adni" meg "ő nem elég jó" sokszor bizony arról szólnak hogy az adott fél már menne ki a kapcsolatból, de szánja a másik felet és nem döntötte el hogy lép, szinte kiprovokálja a másik féltől.

Őszintén, ennyi infó alapján, leegyszerűsítve én így látom:

ha már kivizsgáláson voltatok, akkor gondolom min 1 éve próbálkoztok a gyerekkel, ergo amikor a kapcsolatotok 1 éves lett. Ez azért elég korai, és bocsáss meg de feltételezem, Te voltál a fő ösztönzője, mint ahogy a legtöbb kapcsolatban a nők az ösztönzői (mondom ezt nőként). Van itt pszichoszomatikus gondok amúgy is a gyász meg valószíűleg lelki hajlandóság miatt.

Aztán jött az eljegyzés, hogy mennyire saját döntése volt, nem tudjuk meg, de biztos hogy ez elindított már egy "visszavonhatatlanság érzést" benne, hogy igen, ebben ki kell állni, nem lehet passzív szerepben maradni (amire az is utalhat hogy majdnem 30 éve nem tudja a nyugtatót letenni...) és ettől megijedt. A termékenységi kérdés is nagy csapás lehetett, de egy kicsit úgy érzem, az már szinte csak jó alibi.

Kérdező, ezzel nem Téged akarlak a földbe döngölni, hogy erőszakos vagy, mert nem ismerlek, de a leírásodból azt olvasom ki hogy itt két olyan ember jött össze, akik szenvednek egymás mellett, mindkettő szenved a maga módján de nincs megértés, összhang.

Én nem lennék kész így leélni az életem, ahogy most éltek, márpedig ez könnyen realitás lehet.