Volt, akit közületek úgy kértek meg, hogy már nem is számított rá, hogy megkérik a kezét és/vagy nem is érdekelte már igazából az egész, de végül mégis igent mondott? Más is érezte ezt?

7 éve vagyunk együtt, 6 és fél éve együtt is élünk.

Elsőéves egyetemistaként ismerkedtünk meg, viszonylag tehát fiatalon jöttünk össze. Az egyetem végén elkezdtünk dolgozni, spórolgatni, félretenni a közös életünkre, majd először vettünk közösen autót, azután idő közben saját házat is. Két hete költöztünk be.

Régebben nagyon szerettem volna, ha a barátom eljegyez. A kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy mindketten szeretnénk esküvőt, de ő már akkor is úgy állt a dologhoz, hogy szerinte csak akkor van értelme összeházasodni, ha először megteremtjük hozzá a feltételeket. Nos, nekünk ez a 7 év kellett hozzá, hogy minden feltétel adott legyen, ennyi idő alatt értük el, hogy végre van végzettségünk, rendes munkánk, autónk, sőt, most már egy kis házunk is. Időszerű lenne a lánykérés és pár napja vissza is hallottam a párom rokonságából, hogy a barátom lassan tervezgeti az eljegyzést, mert még az idén szeretné megkérni a kezemet. Alapesetben ennek örülnöm kéne, meg hát végül is egy rossz szavam se lehet, hiszen a barátom már a kapcsolatunk legelején megmondta, hogy amíg meg nem teremtjük az alapokat, addig ő nem fog megkérni... De megmondom őszintén, ezalatt a 7 év alatt én eluntam a várakozást és nem is igazán érdekel már az egész. Mármint az eljegyzés része. Eleinte nagyon vártam, minden alkalommal, évfordulón, különleges napon vártam, számítottam rá, hogy hátha... de sosem lettem megkérve, és az évek alatt ez a várakozás ki is kopott belőlem. Már egyáltalán nem is számítottam rá, megbékéltem, hogy leéljük az életünket így, meg minden. Erre most jön a bennfentes infó, hogy ezek szerint 7 év után eljutottunk oda, hogy kapnék tőle még az idén egy gyűrűt... és az a baj, hogy én emiatt nem izgatottságot érzek, hanem csak azt, hogy ennyi idő után már minek? 7 év után igazából nem tök mindegy már? Kinek kell ez a színjáték? Lassan 7 éve élünk együtt, és most komolyan elő kell adni, hogy jajjúristen, mennyire meglepődök egy gyűrűtől? Én őszintén mondom, legszívesebben átugranám ezt a részt... A baráti társaságunkban az ismerős lányokat, barátnőket ezalatt a 7 év alatt már mind megkérték, a többségüket el is vették már feleségül, pedig egyikőjüknek sincs annál hosszabb kapcsolata, mint a miénk, de ők már mégis mind feleségek meg menyasszonyok, amit persze akkoriban elég nehezen is viseltem. Annak idején kifejezetten sok szúrós megjegyzést is kaptunk emiatt, hogy mi mégis mire várunk még, mikor körülöttünk mindenki más már házasodik, csak mi nem, pedig kétszer annyi ideje vagyunk együtt, mint bárki más, stb. Sokat piszkáltak ezzel a családtagok is, barátok is, amit én eléggé rosszul éltem meg akkor, de túlléptem rajta és már ez sem érdekel. Nekem igazából már ez nem számít. Viszont 7 év után számomra inkább megjátszottnak tűnne, semmint romantikusnak, ha tényleg megkérne... Ennek ellenére persze ha tényleg megkéri a kezemet, nem fogok nemet mondani, mert vele szeretném leélni az életemet, csak ez az egész lánykérősdi olyan feleslegesnek tűnik már így... én sokkal szívesebben venném, ha csak szépen, csendben megbeszélnénk egymás között itthon, nyugiban, hogy oké, megérett az idő, házasodjunk össze és bemennénk kettesben időpontot kérni az anyakönyvvezetőnél.

Volt valaki még így?