Miért idealizálják sokan azokat a párkapcsolatokat, amikben a két fél jobbá teszi egymást?

Az autós példa szerintem is ül. Olyan mintha vennél egy csúcs szuper autót amit soha nem viszel szervízbe csak hagyod csendben rohadni és örülsz magadnak mikor leszakad a kipufogó vagy el rohad a kasztni.

Egy kapcsolat akkor jó ha a két ember boldog benne. Ha ők történetesen attól boldogok hogy elhíznak és belesüppednek a mindennapok szürkeségébe akkor az a kapcsolat idilli. De a nagy átlag vagy lusta kilépni is meg tenni is érte közben meg máshol keresi a boldogságot (pl elhízott az asszony irány az első szembejövő örömlány vagy beletemetkezünk a munkába/hobbiba stb. csak a másikkal ne kelljen lenni) vagy még ehhez is lusta/igénytelen és csak él a másik mellett csöndben idegenként és kielégíti a tv bambulása. De egyik eset se idilli vagy kielégítő. A legtöbb ember igyekszik tenni magáért a párjáért a kapcsolat ért és közben akaratlanul is fejlődik halad.

Én pl nem tudom elképzelni hogy egy olyan emberrel legyek együtt aki lekakilja hogy néz ki mit gondolnak mások (persze egészséges szinten) mit gondolok én róla se nekem se magának nem akar tetszeni nem célja javítani a hibákon. Az egyetlen célja és igénye a kényelem amit bizonyos szempontból a semmittevéssel a legkönnyebb eléri.

Egy emberi kapcsolat (legyen az párkapcsolat baráti vagy szülő gyermek kapcsolat) mindig energia igényes. Mindig tenni kell érte különben meggyengül és végül elhal.

Egyedül azzal tudok egyetérteni a gondolataid közül hogy ha a fejlődés és energia befektetés kényszer vagy teher akkor az egy rossz kapcsolat. Azt jelenti hogy a számodra nem megfelelő a partner akivel vagy. És jellemzően épp azért laposodik el a kapcsolat és hagyják el magukat a benne lévők mert már teher tenni érte már több energiát vesz el mint amit adni tud.

Más az, hogy önmagam vagyok, és nem felveszek egy szerepet, hogy másnak megfelelőek, mint hogy elhagyom magam, azaz szarok bele mindenbe.

Az igénytelenség taszító, párkapcsolattól függetlenül is. És én nem lennék attól boldog, hogy a párom kövéren, fürdetlenül, szőrösen is szeretne. Mert én magamat biztos nem.

Ez ennél sokkal összetettebb. Alapvetően az a jó kapcsolat, ahol dolgozunk magunkon, fejlesztjük magunkat, igyekszünk tetszeni és kedveskedni a másiknak, nem hanyagoljuk el sem a külsőnket, sem a lelkünket, és a gondolkodásról sem mondunk le azért, mert esetleg a másik határozottabban fejti ki a véleményét. Viszont aki igazán szeret, az nem fog kiábrándulni és elhagyni 1-2 elhanyagolós időszak miatt sem.

12 éve vagyok boldog feleség, szeretek tetszeni a férjemnek. Felveszek csinos ruhát, kiengedem a hajam, mert tudom, hogy úgy szereti, megfőzöm a kedvenc kajáját, pedig én nem is szeretem, apró ajándékokat veszek neki (tényleg apró: sör, csoki, ilyesmi). Viszont a házasságunk alatt voltam már olyan beteg, hogy pisilni is ő kellett, hogy kikísérjen. Látott hányni, végigcsináltunk 4 várandósságot és 4 császármetszést. Ő kezelte a hegem az elején mind a 4x, mert én meg se mertem nézni frissen. Látott szoptatni, tejfoltosan, véresen. Mégis vonzónak tart és szeret. És ugyanez fordítva is igaz, pedig ő is volt nagyon beteg, nagyon fásult, nagyon stresszes. Szerintem ez a jó kapcsolat.

Mindig van hova fejlődni emberileg, nincs olyan, hogy "legjobb állapot". És egy kapcsolatban sem hagyom el magam, mert elsősorban saját magamért akarok a legjobb önmagam lenni.

Abban viszont egyetértek, hogy az embereknek nem a párjuktól kéne várniuk, hogy jobbá tegye őket.