Tényleg ekkora szívás egy gyermekvállalás?

Agyilag megterhelő egy pici gyerek ellátása. Gyakorlatilag folyamatos készenlét, szünet nélküli figyelem, nincs lazítás, kivéve abban a pár órában, amikor alszol, bár sok esetben akkor sem. Az első időkben jellemző, hogy az anyáknál átmenetileg megszűnik a mélyalvás, ezért kelnek fel éjjel is a gyereksírásra. Ez baromira megterhelő. Plusz az alapvető! fizikai szükségletek kielégítése sem mindig megoldott. Attól függően, hogy mennyire nyugodt és kiszámítható a baba viselkedése és hogy mennyi segítséget kap az anya, ezek a dolgok általában erősen igénybe veszik. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy szintén helyzettől függően milyen magányos tud lenni ez az időszak.

Szerintem ennyi még különösebb hormonváltozás nélkül is simán elég lehet egy depressziós állapot eléréséhez, hát ha még az is van.

Kegyetlen ezt így kimondani, de az első gyermekem születését "számtalanszor megbántam" a kezdetekben. Nagyon szeretem őt természetesen, de igen. Brutális volt megélni az álmatlan éjszakákat, azt, hogy sokszor fogalmam nem volt miért sír, hogy üvölteni tudtam volna a fájdalomtól szoptatásnál, hogy a wc-re nem tudtam nyugodtan beülni, hogy előfordult, hogy csombékokban lógott a hajam, mert nem tudtam megmosni és még sorolhatnám. Előfordult, hogy haragudtam rá, mert megint sír, előfordult, hogy alig vártam, hogy a férjem hazaérjen és zokogva adtam a kezébe az üvöltő gyereket. Előfordult, hogy bőgve hívtam fel anyukámat, mert nem tudtam mit kezdjek vele. Előfordult, hogy áthívtam egy barátnőmet, hogy csináljon vele valamit, amíg én elmegyek lezuhanyozni. Katasztrófának éltem meg és mindeközben marcangoltam magamat, hogy miért nincs elég tejem, hogy miért nem vagyok képes felismerni a saját babám szükségleteit, hogy mit csinálok rosszul, hogy hogyan másoknak miért megy ez ilyen jól, hogy hogy nézek ki, hogy néz ki a lakásunk, rossz anya vagyok, stb. Nem diagnosztizálták ugyan, de én biztosan szenvedtem a szülés utáni depressziótól. A férjem rengeteget segített a helyzetben. Támogatott, segített, még is rengetegszer kibuktam. Tulajdonképpen az első 3-4 hónap egy folyamatos kibukás volt.

Aztán amikor elkezdett kommunikálni a világgal a kicsi, mosolygott, gagyogott, magyarázott, kevésbé volt már csak rám utalva, akkor megfordult a világ. Képes vagyok órákig nézni, ahogy alszik, egyszerűen imádom az egész kisemberke lényét és egy csoda, hogy ő belőlünk van! Nem győzök betelni vele! Azóta vagyok képes őszintén csodálattal ránézni, szeretni, imádni és ettől az időszaktól érzem magamat igazán anyának. Addig csak valami küszködő szerencsétlenség voltam egy babával.

Az idő sok mindent megszépít, de én sosem leszek rest megosztani a kismamákkal, hogy ne érezzék rosszul magukat, mert "sokkal rosszabbul bírják, mint mások". A barátnőim körében is azt látom, hogy a legtöbben borzasztóan nehezen éljük meg az első hónapokat és ezt fel kell vállalni. Nyilván egy futó beszélgetésnél ezt nem fogja senki fűvel fával megosztani, de én vállalom, hogy nem bírtam jól a kiképzést. A baráti társaságunkban nekünk született másodszorra gyerekünk és rengeteget segített a barátnőm, aki fogta a kezemet a legnehezebb időkben és kiutat mutatott azzal, hogy csak mosolygott és elmondta, hogy néhány hónap és túl leszek rajta, higgyem el.