Miben más gyakran több napot együtt lenni (akár 1-2 hetet), mint rendesen együtt élni?

Mondjuk abban, hogy nem derül ki, hogy anyagilag mennyire egyeznek az elképzeléseitek. Külön kassza, közös kassza, pénzügyi kultúra.

Vannak munkák, amit elég ritkábban elvégezni, ilyenkor lehet ezeket hanyagolni, de tartós együttélésnél abból is lehet vita, ha te hétvégén fürdőt takarítasz, ő meg kirándulni akar.

Meg ugye nem saját háztartásról van szó, tehát eleve nem ütköztök bele olyanokba, mit a munkamegosztás, főleg ha úgy vagytok ott a szülőknél, mint "vendég", tehát pl. nem kell a fiúnak fát vágni a kertes házban,a lány meg nem segít ablakot mosni a leendő anyóséknál, csak úgy elvagytok a gyerekszobában.

Akkor is, ha nem volt olyan, hogy azt ettétek, amit főztetek, hanem együtt esztek a családdal.

Eleve más, hogy teljesen egymásra vagytok utalva, csak kettőtökön múlik, hogy minden csekk be van fizetve, minden nemszeretem-munka el lett végezve, és át tudjátok hidalni a nehézségeket.

Tudod, van az a mondás, hogy Rómában élj úgy, mint a rómaiak... az emberek többségének nem okoz gondot, hogy átmenetileg alkalmazkodjon az övétől eltérő rutinokhoz, szokásokhoz, de egészen más az, amikor a saját, megszokott, hétköznapi életébe kezdenek beszivárogni olyan dolgok, amik számára egyáltalán nem megszokottak.

Amikor a párommal még nem éltünk együtt, de napokat töltöttünk egymás otthonában, akkor teljesen természetesnek tűnt, hogy "ő így szokta" és könnyű volt alkalmazkodni az eltérő szokásokhoz.

Aztán amikor összeköltöztünk, ezek az eltérő szokások (apróságok) a hétköznapjaink részévé váltak és bizony nagyon sok mindenben össze kellett csiszolódnunk.

Például: én a lakáson belül nyitva tartom az ajtókat, a párom pedig csukva. Az ő lakásában nem tűnt fel, nem zavart, de amikor az én megszokott életteremben kezdte el becsukni az ajtókat, akkor azt már váltásként éltem meg.

Ez látszólag apróság, de amikor ilyen apróságokból van több ezer, akkor az nagyon fel tudja borítani a világunkat. Az emberek ugye sokszor rutinból, megszokásból tesznek dolgokat, és fel sem merül bennük, hogy a másik ember másképp szokta meg. Például a párom fürdőszobája másmilyen elrendezésű volt tárolóhelyek tekintetében. Amikor összeköltöztünk, ő a saját logikája és szokása szerint automatikusan elrakott fürdőszobai holmikat, aztán másnap reggel, amikor mentem a fürdőszobába, fél órán át kerestem cuccokat, mert számomra szokatlan helyre pakolta. Ugyanígy a konyhai dolgok esetében is előfordult hasonló.

Fél éve élünk együtt, de még mindig napi szinten fordul elő, hogy bizonyos dolgokat másképp csinálunk, mint ahogy a másiknak megszokott.

Azt is érzékelem, hogy amíg nincs különösebb tétje a dolognak, akkor könnyebben megy az alkalmazkodás... pl. esti lefekvés: párom tévét szeretne nézni az ágyból, én olvasni szeretnék, mégpedig úgy, hogy amikor elálmosodom, akkor csak lekapcsolom a villanyt és magamra húzom a takarót. Amíg néhány napot töltöttünk együtt, akkor szívesen alkalmazkodtunk egymáshoz, engedve az igényeinkből, de az összeköltözés után már előjött az, hogy ha most nem alakítunk ki kompromisszumot, akkor ez már mindig így lesz, és akkor már soha többé nem fogok tudni olvasni a saját ágyamban/tévét nézni elalvás előtt és megindult a "harc" az igényeink érvényesítéséért. (A harcot egyértelműen idézőjelbe tettem, hiszen ez nem valódi küzdelem, nem egymás ellen irányul, de azért értelemszerűen mindketten szeretnénk, ha érvényesülnének az igényeink hosszú távon).

Aztán ott van a privát szféra kérdése... amikor együtt voltunk X napot, mindig ott volt a tudat, hogy ez véges, utána lesz pár nap lehetőségünk külön lenni, a saját dolgainkkal foglalkozni. Összeköltözés után ez megszűnik. Akkor tudatosul, hogy most itt van, és most már mindig így lesz, a jó ég tudja, mikor lesz újra lehetőségem egyedül eltölteni fél napot az otthonomban.

Aztán ott a belekényelmesedés veszélye... amíg randizgattunk, az együtt töltött idő valahogy értékesebb volt, tartalmasabban telt el. Amíg vendégek voltunk egymásnál, gondosabban ügyeltünk arra, hogy a vendéglátó törődjön a vendég igényeivel, és a vendég is a szerepe szerint viselkedett - nem vonult félre, stb.

Na hát ez megszűnt. Most már mindenki otthon van, mindenki elsősorban önmagáért felel, nem várhatjuk el egymástól, hogy ügyeljen a szükségleteinkre.

Régen sokkal többet, tartalmasabban és mélyebben beszélgettünk, mert az időnk "véges" volt. Most azt veszem észre, hogy megjön a párom, és nem kezdek el beszélgetni, mert éppen benne vagyok valamilyen tevékenységben, és "majd holnap".

Mikor csak vendégeskedtem, soha nem volt olyan, hogy ott dolgoztam volna, itthon azonban rendszeresen előfordul, hogy mikor hazaér, én még javában benne vagyok a munkámban, ezért nem, vagy kevésbé tudok rá koncentrálni.

Szóval nálunk alapjaiban változtatta meg a kapcsolatot az összeköltözés. Nem jobb, nem rosszabb, hanem MÁS. Új helyzeteket kell kezelnünk, nagyon sok kompromisszummal jár. És közben nagyon gondosan kell ügyelni arra, hogy a kapcsolat ne laposodjon el, ne kényelmesedjünk el, mert az összeköltözésünk után 1-2 hét hónappal már azt vettük észre, hogy kezdünk olyanok lenni, mint az ötven éves házasok. Úgyhogy bizony újra el kellett kezdenünk randizgatni, tudatosabban ápolni a kapcsolatunkat.

Valamit kitárgyalni és egy életen át úgy csinálni teljesen külön dolog.

Ahogy a 2. is írta, teljesen más, hogy alig várod, hogy végre lássátok egymást, vagy minden este együtt vagytok. Jönnek a szürke hétköznapok, az unalom, és az eltunyulás. Más vendégként besegíteni valakinek, és más, mikor heti háromszor rakod be a büdös zoknikat a mosógépbe.

Egy tipp: teljes őszinteség és tárgyilagosság mellett saját magadat figyeld meg, hogy tényleg mindenben pont úgy viselkedsz-e a barátodéknál, mint otthon? Ugyanúgy beszélsz az ő anyjával, mint a tiéddel? Ugyanúgy ugrasz otthon segíteni első szóra? Nem a jobbik arcodat akarod mutatni véletlenül még mindig?

Na, pont ez a jobbik én fog eltűnni a közös otthonban egy-két év együttélés után.

Elméletben lehet,hogy egyezik az elképzelésetek, de amíg nem költöztök össze,addig nem derül ki,hogy tényleg így van -e.

Nem olyan egyszerű minden hónapban beosztanai,hogy jusson a számlákra,jusson a kajára,kocsira,bérletre stb és még rakjatok is félre esetleg. Ha meg kiderül,hogy mások az elképzelések,az még nehezebb. Most egyelőre nincsen ilyen pénzügyi gondotok,de később még lehet.

Meg ugye a házimunka.Most lehet úgy látod,hogy házias és segítene,de lehet ha összeköltöznétek meg kiderülne,hogy elvárja,hogy mindenben kiszolgáld és megcsináld helyette az összes házimunkát,főzést.stb

De ezenkívül még sok minden kiderülhet összeköltözés után, nehéz így leélni,majd meglátod,ha összecuccoltok rendesen. A hétköznapi rutin,szürke hétköznapok sincsenek mindig jó hatással a kapcsolatra. Eljön az idő,hogy tenni kell érte,hogy jól működjön és megmaradjon a tűz.

Meg olyan viták is lehetnek majd,hogy miért nem hajtotta le a wc-t,miért nem tette vissza a kupakot a fogkrémre stb..A sokadik alkalommal a legtürelmesebb embernél is elszakadhat a cérna.

Ne haragudj, kérdező, de egyszerűen pszichológiai képtelenség, hogy két ember teljesen azonosan gondolkodjon mindenről, hogy pontosan ugyanolyanok legyenek az igényeik és szokásaik. Ilyen még azonos családban szocializálódott embereknél, egypetéjű ikreknél sem fordulhat elő a valóságban.

Ha te ezt érzed, akkor két dolog lehetséges:

-Vagy nem tudatosulnak az eltérések, egyszerűen (még) nem veszitek észre, aminek az a veszélye, hogy amikor lekerül a rózsaszín szemüveg, akkor irtó nagy lesz a sokkhatás

-Vagy egyikőtök teljes mértékben elnyomja a saját igényeit és mindenben alkalmazkodik a másikhoz (nem feltétlenül tudatosan), ennek pedig az a veszélye, hogy a vágyak kerülőúton törnek utat, és passzív agresszióban, pszichoszomatikus tünetekben, vagy más módon nyilvánulnak meg.

Az egészséges párkapcsolat az, amikor a felek reálisan látják a köztük lévő különbségeket (mert nincs két teljesen egyforma ember a világon) és törekszenek olyan közös tényezőket kialakítani, ami mindkettőjük értékrendjének és igényeinek megfelel. Lehet két ember értékrendje és igényszintje hasonló, ez egy jó kapcsolat alapja. De azt, hogy hosszú távon milyen lesz a kapcsolat, az határozza meg, hogy a különbségeket mennyire érzékelik és hogyan kezelik!

Durván sarkítva: aki szinte a saját klónjával él párkapcsolatban, annak igazából nincs is szüksége párkapcsolatra, hiszen saját magával van el jól. A kapcsolatok dinamikáját épp az eltérések adják!