Ha párom és gyerekem érdeke különböző de mindkettőt szeretem melyikük érdekét vegyem figyelembe?

A lányod pont egy eleve problémás időszakban van függetlenül a családi helyzettől. Az csak tetézi a dolgot. Igen, lassan felnőtt lesz, de gyakorlatilag még nagyon nem az, és 18 évesen sem fog hirtelen felnőttként gondolkodni és cselekedni, ez egy folyamat. Ott az iskola, a továbbtanulás (ha továbbtanul), esetleg munka, nem tudom, mik a tervei. Vele meg kell értetni, hogy a te boldogságod is fontos, de szeretnéd, ha ez neki sem lenne teher, tehát ha valami gond van, azt beszéljétek meg, ne zárkózzon el, ez nagyon fontos, láthat olyan problémát, amit te nem veszel észre, csak ehhez rendben kellene lennie az anya-gyerek kapcsolatnak. Ne erőltess rá semmit, de hallgass meg, ha beszélni akar veled. Ő lassan már egy "kis felnőtt", komolyan kell venni (én is elvártam az ő korában a szüleimtől, meg szerintem te is).

A párod is hülyén áll hozzá, rendben van, ő egy felnőtt férfi, nem nevelhető, de empatikus azért még lehetne, ő az idősebb, nem kellene gyerekesen viselkednie. Szóval vele is le kellene ülnöd, hogy a mostani viselkedése nem segít. Párod még lehet, amennyi tetszik, a gyereked viszont hozzád tartozik, részben belőled lett, a csomag része, akár jól kijönnek, akár nem.

Én ugyanilyen helyzetben voltam a "gyerek". Szeretem anyu párját, most, hogy nem élünk együtt, jól megvagyunk hárman. (Késöbb sokszor összehoztam őket újra a szakítás után, sőt, a szülinapomon jegyezték el egymást sok év után, szóval család is vagyunk). De az évek, amit nagykamaszként velük töltöttem, pokoliak voltak.

Úgy képzeljétek el, mintha egy társas albérleten élnétek egy idegen férfivel, akit nem ti választhattok. És soha nem lenne vége, nem mehetnétek haza.

Nem volt pizsiben mászkálás, nem tudtam sírni az anyukámnak, ha megbántottak (mert a párja is tanúja volt, és előtte nem tudtam kiengedni). Nem mertem áthívni a barátaimat. Egy idő után én sem jöttem ki a szobából, mert egyszerűen nem bírtam, hogy mindig viselkednem kell. Tényleg bírjuk egymást, de pl. apuhoz odabújok, hozzá sosem tudtam.

Egy kamasz nehezen dolgoz fel ilyesmit. Nekem nagyon sok volt 17 évesen lefordultam a székről és két napig aludtam a kórházban. Az érettségi évében végig sírtam minden estét. A szalagavatómra anyu párja fizette a ruhámat, biztattak, hogy táncoljak, de alig bírtam végigcsinálni, nem voltam ott a buliban utána.

Anyut is megviselte a helyzet, hogy egyre nyűgösebb vagyok. Szétköltöztek két évre, és utána jó lett minden. Lefogytam, anyuval edzőterembe jártunk, a párjával együtt mentünk nyaralni, bohóckodtunk, biicikliztünk, tudtuk egymást tisztelettel kezelni.

Jó lett volna azt a három évet kihagyni. Szerintem nem rajtunk múlt. Alapból toleráns típus vagyok, de a kamaszkor, a sulis stressz, meg a többi együtt sok volt.

Hangsúlyozom, tudatosan igyekeztünk mind a ketten, hogy jó legyen. Ma van olyan, hogy ha anyu nincs otthon, megy a telefon, felülünk ketten a biciklire, kitekerünk egy tóhoz, és beszélgetünk :). Amolyan apa-gyerek pótlék :)

Igen, érv.

Tudod, az én anyám soha nem tudott volna úgy boldog lenni, hogy én nem vagyok az.

És én sem tudnék ilyet tenni a gyerekemmel, csak azért, mert lehet, hogy nem lesz pasim, ha a gyerekem egyetem után elkezdi élni a saját életét.

Én idősebb vagyok ugyan, mint a lányod, de nagyon hasonló szituban. Nálunk az a probléma (és az volt a gond anyám korábbi tartós kapcsolatában is, mikor még én is 17-18 voltam), hogy általában a pasi sem tud mit kezdeni egy majdnem felnőtt gyerekkel. Ahogy írtad, a párod sem érti, hogy miért kéne tekintettel lenni a lányra, szokja meg.

Nos, ezt a leányzó bizony nagyon is érzi, még ha nincs is kimondva. Nálunk is jellemző volt, hogy a pasi elvárása az lett volna, hogy inkább ne is legyek otthon, ha ő ott van. Mert az neki kényelmetlen. Ha próbálta anyám megfejteni, hogy miért nem kedvel, mindig az volt a válasz, hogy azért, mert én láthatóan rühellem őt, mármint a pasit. Holott nekem semmi bajom nem volt vele - egyszerűen taszított az egész helyzet, hogy ki akar túrni a saját otthonomból, és nekem kéne alkalmazkodni egy vadidegenhez. És bizony nekem is az volt rá a megoldás, hogy ki se mentem a szobámból, amíg ott volt.

(És igazából marha egyszerűen meg lehetett volna oldani, hogyha a pasi alkalmazkodik a mi életmódunkhoz, és nem fordítva...)

Biztos vagyok benne, hogy nem arról van itt szó, hogy a lányod megvétózná a boldogságodat, de könnyen érezheti úgy ezek miatt, hogy ő otthonról ki van túrva. És ezt nagyon nehéz leküzdeni, ha meg a pasi nem is akarja, akkor lehetetlen...

Én mint "gyerek" írok. 18 voltam, mikor összeköltöztünk a mostohaanyámmal.

Az addig megszokott kis életünk - ki-mit csinál, mikor főz, stb. egy pillanat alatt felborult, előbb ebbe, aztán abba szólt bele, végül teljesen megváltoztatta apát, engem pedig majdnem szó szerint a halálba piszkált (nem oskon múlt az akasztás).

Tük nyitottan álltam hozzá, örültem, hogy jön, stb. De mikor abba beleszólt, hogy mi van rajtam otthon, hogy van a hajam stb., meg miért dobom a fürdőkukába a tampont, ilyesmik... na, onnantól kezdve nagyon bezárkóztam. Próbáltam vele beszélgetni, de elutasítás meg morgás ment, a véleményem nem számított, folyton hüye voltam, stb. Ezeket persze csak nekem mondta, apa nem is tudott róla, így nem értette, mi bajom a nőjével.

A párod önző bunkó, a gyereked NEM köteles elfogadni egy IDEGENT ugyanolyan családtagnak, mert NEM AZ.

Utolsó vagyok: és igen, állandóan viselkedni kellett, ha hangosabban énekeltem, már fogjam be, ha este kimentem enni, miért megyek, ő aludni akar, stb.

Apával egy közös percünk nem volt onnantól kezdve, mert amint beszélgettünk volna, ült ő is oda, és kritikusan figyelt.

Szóval én is bezárkóztam, mert így nem lehet élni.

Azóta már elköltöztem, de apával pl. semmilyen a kapcsolatom, sokszor meg sem kérdezi, hogy vagyok, szükségem van-e valamire (pedig előtte mindent meg tudtunk beszélni. Plusz máig nem érti, mi a baj, mikor a barátnője normális kedves nő - ja, csak épp ő is alig jár haza, inkább estig melózik, csak ne kelljen azzal a kedves nőcivel együtt lennie.