Mennyire normális ezt gondolnom? Mennyire vagyok önző?

Kb. 4 éve szakítottam egy 7 éves kapcsolattal (már volt közös lakás, közös jövőtervezgetés, de a jövőképünk nem volt közös, sok alap dologgal nem értettünk egyet).

A szakítás óta igyekeztem a saját lábamon megállni, albérletbe költöztem egyedül, de én vágyom a családi nyüzsgésre, hogy legyen valaki a környezetemben. (Meg valljuk be, egy kb. 150 ezres fizetés Budapesten egy albérletre nem futja úgy, hogy lakásra is szeretnék félre tenni, élni is szeretne az ember... azóta elköltöztem apámhoz (fél évig bírtam ott, sajnos napi 4 óra ingázás volt a munkahelyemig, ami kikészített), majd sajnos az anyagiak miatt már megint a mamahotelben lakom. Szép és jó ez a nagy családi összetartás, de már egy saját családra vágyom - nem feltétlenül gyerekek miatt, de a napi szintű szeretet és törődés minden embernek létszüksége.

Bő két éve vagyok együtt mostani párommal. Ő független, jó egzisztenciával rendelkező férfi. Szeretnék vele együtt élni, de szerinte a 36 négyzetméteres lakása nem ideális ahhoz, hogy plusz egy fő kényelmesen elférjen.

Nem szeretném ráerőltetni magam, de szerintem valahol természetes, hogy két felnőtt ember vágyik egy közös otthonra, amit kicsit körbeleng a szeretet, jó hazatérni, hisz a másik vár rád, támogat egy nehéz nap után.

Igazából úgy érzem, hogy önző vagyok, mert azt szeretném, hogy napi szinten töltődjön fel ez által a kis szeretetraktáram. Jogos az elvárásom, miszerint neki is törekednie kellene a közös jövő alapjainak megteremtésére? Nem igazán látok efféle törekvést. Néha felmerül, hogy jó lenne együtt lakni, de a cselekedeteiből nem nagyon tudok ilyen következtetéseket leszűrni. Elvan a munkájával, hazatérve a munka fáradalmainak kipihenésével, élvezi, hogy heti 3-4× ott vagyok mellette, de úgy érzem, többre nincs igénye.

Azért ehhez az is hozzátartozik - jogosan felvetve - hogy anyám is folyamatosan nyomás alatt tart a háttérben (Mikor költözöl már el, Mikor lesz már unokám...), és egyszerűen kényszer alatt érzem a helyzetet.

Sőt, két hónap múlva már 30 leszek, kezd kicsit a pánik is eluralkodni rajtam... Mi a véleményetek? 29/N