Mi lelte a páromat??? Ennyire kezd elmenni az esze?

Én mostanában, felnőtt koromban jöttem rá, hogy figyelemzavarom van. Ez akkor ütközik ki rajtam a legjobban, amikor valamilyen krízisben van az életem. Ilyenkor egészen megmagyarázhatatlan dolgokat csinálok.

Pl huszonévesen kirúgtak az egyetemről, és teljesen szétcsúsztam. Sorozatot nézve kajáltam a lakótársam gépe előtt, órákkal később kikelt magából, hogy csirkecsontokat talált a billentyűzetén. Levertem a másik lakótársam dvd-it, szanaszét gurultak a szobában, és észre sem vettem. Mindemellett elfelejtettem csekkeket fizetni, kimosni a ruháimat, késtem mindenhonnan.

Ennyire durva dolgokat már nem csinálok, de a mai napig megvan ez a tulajdonságom. Nemrég a nagyobbik gyerekemnek volt egy durva időszaka, ami teljesen kikészített, és ez a munkahelyemen okozott egy csomó szarságot. Töröltem egy meetinget és nem szóltam a résztvevőknek, nem írtam alá papírokat, elfelejtettem meetingeket, stb.

Olyan is volt, hogy azon kaptam magam, hogy a biciklimet betoltam az előszobába. Egyszer beparkoltam egy árokba az autóval.

És én is megsértődöm, amikor basztatnak. Tudom, hogy igazuk van, én is szégyellem, de nem tudok vele mit csinálni, csak menekülök, hogy hagyjanak békén. A környzetem mindig azt gondolja, hogy szarok rájuk magasról, pedig nem, egyszerűen a belső vívódásom elvonja a figyelmemet, és nem tudok ezen uralkodni. Tényleg véletlen csinálom.

Én ilyen téren magamra ismerek a férjedben, szerintem a költözés és a terhesség lehet, hogy sok volt neki idegileg, és most nem tudja merre van arccal. Mármint ez nem mentség, de szerintem tényleg nem ellened csinálja.

"mondhat rám bárki bármit, hogy kapcsolatfüggő vagyok vagy jaj mibe fog felnőni a gyerek, meg, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat"

Ja, hát a gyakorin ez így megy: mindenre az a válasz, hogy hagyd ott. Ja meg, hogy biztos félrekefél.

"megprobálom máshogy kezelni a dolgot egy ideig, csak, hogy lássa, hogy megértem, hátha lesz változás 1 héten belül"

Hát az valamelyest enyhíthet rajta, ha te nem nyomasztod pluszban, de azt ne reméld, hogy egyik pillanatról a másikra változni fog valami. Amit tenni lehet, hogy csökkenteni kell rajta a terhelést, amennyiben van rá mód. A baj az, hogy a baba sem vár, a költözést is be kell fejezni és az új munkahelyen sem osztogatják csak úgy a szabit és a türelmet. A jó hír, hogy ha ezek rendeződnek, a fejében is rend lesz - mármint ha úgy működik, ahogy én. Ha tudod támogatni és megnyugtatni körülötte a hullámokat, attól várhatsz javulást.

"nála már tényleg nem lehet ez mentség"

Szerintem a mentség kifejezést felejtsük el. Felmenteni sem kell a férjedet, mert rohadt nagy frusztrációt okoz a környezetének ezzel, de a mentség valami bűnre utal, pedig esetében szerintem annyiról van szó, hogy sokkal nagyobb rajta a mentális terhelés, mint amit elbír.

Amikor az első gyerekem született, az nekem alapból egy elég mély lelki folyamat volt. A feleségem már abban a pillanatban egy felkészült anyuka volt, ahogy két csíkosat pisilt, én meg utólag mindig azt mondogattam, hogy jó ez a kilenc hónap, mert apának is van ideje felkészülni. Bár így is irigyeltem az elefántokat.

Aztán a terhesség alatt mi is költöztünk egyet, mert a az albérletben nem fértünk volna el hárman. Mindezt úgy, hogy a feleségem a végén már szabadságon volt, és ráért pörgetni a dolgokat, míg én közben dolgoztam, nehéz volt gondolatban tartani a lépést. Állandó szervezés, cipekedés, nulla pihenés. Ez nálam általában a munka rovására ment, de akkor laza, unalmas, nem túl felelősségteljes munkaköröm volt, elbírta.

Ha ezt a setupot megtoldottuk volna egy új városba költözéssel és munkahelyváltással is, az szerintem nálam is beadta volna a kulcsot. Ha egy új munkahelyre kell beilleszkednem, az tőlem szinte teljes fókuszt kívánna meg, és ha a háttérben egyszerre kellene megszoknom egy új helyet és felkészülnöm az apaságra is, nem kizárt, hogy nálam is hasonló tüneteket okozott volna.

Ettől még minden panaszodat megértem, de valahol az embört is.