Az együttélés hosszútávon szerintetek milyen kompromisszumokkal működik?

Merjenek, merhessenek, önmaguk maradni, az sem árt, ha egymástól függettlenül képesek megállni a saját lábukon, vagy ha közös kassza van, akkorse kelljen könyörögni a másiknak, ha akarnak valamit.

Első hosszú kapcsolatom egy toxikus rettenet volt.

Nem maradhattam önmagam, rámentek barátságaim, hobbim, még a szakmámat isabbahagytam miatta… 7 év szenvedés után lett vége. És hála isten…

Masodik hosszú kapcsolatomban viszont már 10 évesek vagyunk, mai napig imádjuk egymást, járhatjuk a magunk útját mindketten, mindkettőnknek meg an az egzisztencia, saját ház minden, azok ki vannak adva és egy közös albérletben élünk balatonfüreden. Soha nem veszekszünk pénzen, soha nem veszekszünk azon ki mit akar csinálni és mikor…

Pl ha elakarok menni bringázni, akkor elmegyek… első kapcsolatomban nem volt ilyen, mert akkor kiakadt, hogy én biztos kvázni akarok azért akarok “egyedül bringázni”…

Egy biorotmus talán. Egy életritmus.

Plusz hűség tudatos elköteleződés, és nem ösztinszintű, vagy érzelmi szintű csak. Ez utóbbiakra nem lehet alapozni.

Nálunk amik voltak.

- Külön dolgozószoba: mindketten dolgozunk néha home office-ban. Nyilván ehhez kell egy adottt méretű lakótér, nem mindenhol egyszerű kivitelezni.

- Házimunka felosztása: én pl nem szeretek kint a teraszon, kertben dolgozni, de a benti munkákat szívesen csinálom. Szeretek főzni és a takarítással sincs gondom, engem kikapcsol. Bevásárolni nem szeretek, így ez is az ő feladata.

- A rend szinten tartása: én nagyon rendszerető vagyok. Alapvetően ő is, a tisztaságra ügyel mindenképp de a rend már más kérdés. Simán széthagyja a holmijait, nem ruhákra értem hanem inkább munkaeszközök, műszaki cikkek össze vissza. Megállapodtunk, hogy saját dolgozó szobájában olyan kupit hagy amilyet akar, de a ház többi része ne legyen csatatér.

Szerintem minden ember és minden párkapcsolat más, ráadásul egy hosszú párkapcsolatban a felek sok változást is meg kell, hogy éljenek, úgyhogy a legfontosabb az adaptív odafigyelés, a kommunikáció és az elkötelezettség, hogy jól akarjuk működtetni a kapcsolatot. Fontos, hogy ne csak a párkapcsolatra, hanem a párunkra, mint személyre és saját magunkra, mint személyre is oda tudjunk figyelni, és meg tudjuk fogalmazni, hogy mire van szükségünk, mi az, amit éppen problémának érzünk. Azért ezt emelném ki, mert szerintem nem feleltethető meg egy-egy recept egy egész együtt töltött életre, mert mások a körülmények mondjuk huszas éveink elején, mint két kisgyerekkel, vagy aktív éveink vége felé.

Fontos emellett a kölcsönös jószándék és annak feltételezése, hogy a másik is jószándékból cselekszik, azaz nem azért csinál valamit, hogy engem bosszantson, illetve annak elfogadása (kölcsönösen!), hogy a másik gondolata épp olyan értékes, mint az enyém, ő pont ugyanolyan jogon akarja a másnapi ruhákat a nappaliban tartani, mint amennyire én a hálószobában.

Magunkévá kell tenni, hogy nem egymás ellen vagyunk, hanem csapatban szeretnénk dolgozni, és kialakítani a saját szabályokat. Ehhez kell olyan embert választani társunkként, akit tényleg egy életen keresztül csapattársunknak szeretnénk.

Nálunk betartott szabályok nem igazán vannak, de jobb az együttélés, ha rendet tartunk magunk körül, ha nem hagyjuk széjjel a dolgokat, ha a házimunka kiegyensúlyozottan van elosztva és mindkettőnk magáénak érzi, tehát nincs egy menedzser, akinek mindent észben kell tartania, és egy segítő, aki ha kiadnak neki egy feladatot elvégzi, hanem magunktól cselekszünk mindketten. Fontos, hogy minőségi időt is töltsünk együtt, ne legyen elég annak az illúziója, hogy mindig ott vagyunk egymás mellett.

Általánosságban olyasmik szükségesek szerintem, mint pl. hogy egyformán törekedjenek a békességre, kompromisszum-kötésre, ne csak az egyik törje magát, egyaránt tartsák egymást tiszteletben, eltérő igények esetén is. Ne kelljen egyik félnek se benyelni a kellemetlen szituációt, alternatívát, ha lehet találni köztest is.

Fixálni, amit lehet. Pl. mi számít megcsalásnak, szakítóoknak, mik a hosszabb távú tervek. Illetve megegyezni, hogy az ember és a véleménye változik, ezért szükség esetén újra megbeszélni ezeket, amint változás áll be, és egyébként is törekedni a gördülékeny, tabumentes kommunikációra.