Zavar a sok egész napos vendéglátogatás, a rokonok és alig törődök már magammal, mert mindenki boldogsága előbb van mint az enyém, mit tehetnék, ha szerintem ezt én epítettem fel így, ne nekem nem jó?

A párommal lassan két éve együtt élünk, vettünk egy lakást közös kölcsönnel. Az elején minden olyan volt mint a mesékben, figyelte minden vágyam, minden szabadidejét velem akarta tölteni (mivel két munkája van ezért nagyon kevés a szabadideje, ezt muszáj hozzá tennem és nekem nagyon fontos volt hogy valaki szánjon rám időt mivel az exemnek annyit sem értem hogy egy ivásztatot kihagyjon a barátaival csak hogy velem legyen..), új helyeket mutatott nekem amiket eddig nem ismertem, új élményekkel gazdagodtam minden héten és olyan volt végre az életem mint egy álom, amiből nem akartam felébredni, boldogabb soha nem voltam mint akkor. Egy órányira van a város tőlünk, ahol a családja él és míg nem laktunk együtt, ingázott a munkahelyéről hozzám majd haza heti többször is. Majd pár hónapon belül bemutatott a családjának is, akik rögtön befogadtak és nagyon szeretnek, én is őket őszintén, de ezzel hogy hazavitt és ő is bemutatott a családnak, kinyílt egy új ajtó a kapcsolatunkban, méghozzá az, hogy innentől kezdve ha szabadideje volt nem ketten mentünk randizgatni és csavarogni/romantikázni, mint azelőtt, hanem mentünk “haza” a családhoz és velük töltöttük a hétvégéket (amivel nekem semmi bajom nem is volt, hiszen örültem, hogy befogadtak és szeretnek mint a sajátom). Majd szépen elkezdtük tervezni a jövőnk és megemlítettük, hogy összeköltözhetnénk, hogy ne mindig máshol/másiknál kelljen együtt lennünk, mert egy kicsit már zavaró volt hogy sosem vagyunk egyedül és komoly terveink voltak amúgyis egymással. A lakásvásárláskor olyan boldog voltam mint még soha, tudni illik rólam, elég intorvertált típus vagyok, míg a szüleimmel laktam is folyton a szobámban gubbasztottam egyedül zárt ajtóval, egyszerűen imádok egyedül lenni a gondolataimmal, nem szeretem a dőzst, a nyüzsgést és a nagy tömegeket/partikat..szóval egy álmom vált valóra hogy végre lesz egy saját lakásom a szerelmemmel ahol nem csak egy szobába kuckózok, hanem az egész az enyém és csakis az enyém, senki se fog zavarni, gondoltam…

Szóval beköltöztünk és elkezdtük a felújításokat (rengeteg munka és energia), nem akartuk elkapkodni, had legyen minden szépen és lassan, de tökéletesen kész. A gondok ott lezdődtek, hogy még hálószobánk sem volt készen, ahol aludhattunk volna, de már jöttek a rokonok és a törmelékes, berendezetlen lakásba szívbaj nélkül megjelentek vendégeskedni…. Először még nem is zavart, hiszen mindenki kiváncsi volt rá, hogy mégis mit vettünk, mégha csak most kezdünk bele az átalakításokba, akkor is, jöttek mentek… gondoltam ha mindneki megnézte már, akkor mindenki boldog, mindenki látta, minden tök jó, juhééé.

Na de ez nem így történt……

Kezdődött az egész….

Egész héten kőműves munkák folytak a lakásban mikor hazaértünk munkából, szóval minden szabadidőnket elvette a lakás átépítés, de arra gondoltam mindvégig, hogy ha ennek vége, végre meglesz a mi kis kuckónk és csak egymással törődhetünk végre.

Csak hogy a vendégek jöttek mentek nálunk, amihez én nem voltam hozzászokva és nem is tudom megszokni…. Nem is akartam megszólni a páromnak, mivel ő ezt imádta, ő az ellentétem ebből a szempontból, ő extrovertált. Próbáltam finoman utalni rá, hogy nekem ez nem tetszik, vagy hogy túl sok, de sikertelenül, mert addigra úgy elszemtelenedett a család hogy tradícióvá vált a negyedkész bontott lakásba beülni a nyakunkra egész napokra szégyenérzet nélkül….. volt hogy nálunk is aludtak és még én éreztem magam szarul, hogy nincs vendég takaróm, csak saját….. végül odáig jutottunk, hogy minden szabadidőnket a családja veszi el, már beszéltünk róla, egyszerűen az elejétől kezdve én rontottam el, azzal hogy túl alkalmazkodó vagyok és csak a párom boldogságára koncentráltam sosem én voltam magamnak sem az első… de úgy elcsesztem, hogy már lassan 4 éve együtt élünk, folyton vendégek telepednek be hozzánk( vannak akik tényleg otthon érzik magukat és körbeturkálnak a konyhában is, amihez én nagyon nem vagyok hozzászokva, engem nem így neveltek) ha nem jönnek, akkor mi megyünk, az én családom senkit nem érdekel, oda nem jár velem, mert mint mondtam, tényleg alig van szabadideje…a nagyszüleimhez egyedül megyek hétvégén, a családomat egyedül látogatom, otthon viszont mást sem csinálok csak főzök, mosok, takarítok (plusszban a vendégek után IS minden egyes alkalommal, mert akkora disznóól van utánuk mindig), a párom pedig nem érti miért vagyok rossz kedvű és miért sugárzok negativitást… a kapcsolatunk ténylegesen romlott, nem tagadom, nem vagyok már olyan boldog mint előtte, de nagyon szeretem a párom, megadnék neki mindent, de ezekkel a rossz érzésekkel nem tudok mit kezdeni, már mondtam neki is, hogy lellkiismeretfurdalásom van ha az ő nagymamájánál ülök hétvégén fél napokat vagy egész napokat, az enyémhez meg mehetek egyedül egy egy orára a héten amikor épp semmi munka nincs otthon, vagy nem vagyok fáradt…. Egyszerűen nem tudom mi tévő legyek… az a baj, hogy a családja is ezt már alapnak veszi, erre lettek szoktatva, hogy felpakolják magukat és jönnek….. vagy hívnak és futunk…. Lehet velem van a probléma, hogy túl alkalmazkodó vagyok és azért hogy másnak ne sérüljön a lelke inkább magamnak ártok? Nem tudom mi tévő legyek, de ez így tovább nem mehet, mert belebolondulok. A párom szerint vele mindent meglehet beszélni, szerintem meg mindent meglehet vele beszélni, amíg neki is megfelel, mert ha nem akkor hárít vagy megkérdezi, hogy “jó, még miben vagyok szar?” Érzelmileg teljesen kivagyok. Energiám a sok embertől mínuszban van… jómúltkor már az irodában ülve azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretek munkába lenni, mert ott nyugalmam van…ez normális???

Ui.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból, már ez is sokat segített, és sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett..