Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Zavar a sok egész napos vendéglátogatás, a rokonok és alig törődök már magammal, mert mindenki boldogsága előbb van mint az enyém, mit tehetnék, ha szerintem ezt én epítettem fel így, ne nekem nem jó?
A párommal lassan két éve együtt élünk, vettünk egy lakást közös kölcsönnel. Az elején minden olyan volt mint a mesékben, figyelte minden vágyam, minden szabadidejét velem akarta tölteni (mivel két munkája van ezért nagyon kevés a szabadideje, ezt muszáj hozzá tennem és nekem nagyon fontos volt hogy valaki szánjon rám időt mivel az exemnek annyit sem értem hogy egy ivásztatot kihagyjon a barátaival csak hogy velem legyen..), új helyeket mutatott nekem amiket eddig nem ismertem, új élményekkel gazdagodtam minden héten és olyan volt végre az életem mint egy álom, amiből nem akartam felébredni, boldogabb soha nem voltam mint akkor. Egy órányira van a város tőlünk, ahol a családja él és míg nem laktunk együtt, ingázott a munkahelyéről hozzám majd haza heti többször is. Majd pár hónapon belül bemutatott a családjának is, akik rögtön befogadtak és nagyon szeretnek, én is őket őszintén, de ezzel hogy hazavitt és ő is bemutatott a családnak, kinyílt egy új ajtó a kapcsolatunkban, méghozzá az, hogy innentől kezdve ha szabadideje volt nem ketten mentünk randizgatni és csavarogni/romantikázni, mint azelőtt, hanem mentünk “haza” a családhoz és velük töltöttük a hétvégéket (amivel nekem semmi bajom nem is volt, hiszen örültem, hogy befogadtak és szeretnek mint a sajátom). Majd szépen elkezdtük tervezni a jövőnk és megemlítettük, hogy összeköltözhetnénk, hogy ne mindig máshol/másiknál kelljen együtt lennünk, mert egy kicsit már zavaró volt hogy sosem vagyunk egyedül és komoly terveink voltak amúgyis egymással. A lakásvásárláskor olyan boldog voltam mint még soha, tudni illik rólam, elég intorvertált típus vagyok, míg a szüleimmel laktam is folyton a szobámban gubbasztottam egyedül zárt ajtóval, egyszerűen imádok egyedül lenni a gondolataimmal, nem szeretem a dőzst, a nyüzsgést és a nagy tömegeket/partikat..szóval egy álmom vált valóra hogy végre lesz egy saját lakásom a szerelmemmel ahol nem csak egy szobába kuckózok, hanem az egész az enyém és csakis az enyém, senki se fog zavarni, gondoltam…
Szóval beköltöztünk és elkezdtük a felújításokat (rengeteg munka és energia), nem akartuk elkapkodni, had legyen minden szépen és lassan, de tökéletesen kész. A gondok ott lezdődtek, hogy még hálószobánk sem volt készen, ahol aludhattunk volna, de már jöttek a rokonok és a törmelékes, berendezetlen lakásba szívbaj nélkül megjelentek vendégeskedni…. Először még nem is zavart, hiszen mindenki kiváncsi volt rá, hogy mégis mit vettünk, mégha csak most kezdünk bele az átalakításokba, akkor is, jöttek mentek… gondoltam ha mindneki megnézte már, akkor mindenki boldog, mindenki látta, minden tök jó, juhééé.
Na de ez nem így történt……
Kezdődött az egész….
Egész héten kőműves munkák folytak a lakásban mikor hazaértünk munkából, szóval minden szabadidőnket elvette a lakás átépítés, de arra gondoltam mindvégig, hogy ha ennek vége, végre meglesz a mi kis kuckónk és csak egymással törődhetünk végre.
Csak hogy a vendégek jöttek mentek nálunk, amihez én nem voltam hozzászokva és nem is tudom megszokni…. Nem is akartam megszólni a páromnak, mivel ő ezt imádta, ő az ellentétem ebből a szempontból, ő extrovertált. Próbáltam finoman utalni rá, hogy nekem ez nem tetszik, vagy hogy túl sok, de sikertelenül, mert addigra úgy elszemtelenedett a család hogy tradícióvá vált a negyedkész bontott lakásba beülni a nyakunkra egész napokra szégyenérzet nélkül….. volt hogy nálunk is aludtak és még én éreztem magam szarul, hogy nincs vendég takaróm, csak saját….. végül odáig jutottunk, hogy minden szabadidőnket a családja veszi el, már beszéltünk róla, egyszerűen az elejétől kezdve én rontottam el, azzal hogy túl alkalmazkodó vagyok és csak a párom boldogságára koncentráltam sosem én voltam magamnak sem az első… de úgy elcsesztem, hogy már lassan 4 éve együtt élünk, folyton vendégek telepednek be hozzánk( vannak akik tényleg otthon érzik magukat és körbeturkálnak a konyhában is, amihez én nagyon nem vagyok hozzászokva, engem nem így neveltek) ha nem jönnek, akkor mi megyünk, az én családom senkit nem érdekel, oda nem jár velem, mert mint mondtam, tényleg alig van szabadideje…a nagyszüleimhez egyedül megyek hétvégén, a családomat egyedül látogatom, otthon viszont mást sem csinálok csak főzök, mosok, takarítok (plusszban a vendégek után IS minden egyes alkalommal, mert akkora disznóól van utánuk mindig), a párom pedig nem érti miért vagyok rossz kedvű és miért sugárzok negativitást… a kapcsolatunk ténylegesen romlott, nem tagadom, nem vagyok már olyan boldog mint előtte, de nagyon szeretem a párom, megadnék neki mindent, de ezekkel a rossz érzésekkel nem tudok mit kezdeni, már mondtam neki is, hogy lellkiismeretfurdalásom van ha az ő nagymamájánál ülök hétvégén fél napokat vagy egész napokat, az enyémhez meg mehetek egyedül egy egy orára a héten amikor épp semmi munka nincs otthon, vagy nem vagyok fáradt…. Egyszerűen nem tudom mi tévő legyek… az a baj, hogy a családja is ezt már alapnak veszi, erre lettek szoktatva, hogy felpakolják magukat és jönnek….. vagy hívnak és futunk…. Lehet velem van a probléma, hogy túl alkalmazkodó vagyok és azért hogy másnak ne sérüljön a lelke inkább magamnak ártok? Nem tudom mi tévő legyek, de ez így tovább nem mehet, mert belebolondulok. A párom szerint vele mindent meglehet beszélni, szerintem meg mindent meglehet vele beszélni, amíg neki is megfelel, mert ha nem akkor hárít vagy megkérdezi, hogy “jó, még miben vagyok szar?” Érzelmileg teljesen kivagyok. Energiám a sok embertől mínuszban van… jómúltkor már az irodában ülve azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretek munkába lenni, mert ott nyugalmam van…ez normális???
Ui.
Köszönöm, hogy kiírhattam magamból, már ez is sokat segített, és sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett..
Őszintén sajnálom Ebbe tenyleg jó mélyen belesodrodtal
Én se tudnék így élni pedig extrovertalt vagyok de azért ez nem normális amit művelnek
Pedig muszáj leszel a pároddal beszélni hiába akad ki és ne hagyd magad lerazni ezzel a még miben vagyok szar dumával mert ez csak terelés
Így nem lehet élni Komoly kompromisszumra van szükség Az ő részéről mert a tiedrol ez már annál sokkal több
Ez maga a pokol. Én sem bírom elviselni semmilyen szinten, hogy ha folyamatosan vendégek, rokonok lepik el a lakást. De én közel se bírtam volna eddig, mint te, már rég elmenekültem volna, az hót biztos.
Szerintem nincs más megoldás, csak ha leülteted a párodat és ketten, négyszemközt nyomatékosan elmondod neki, hogy ez így neked szar és nem bírod tovább. Vagy legyen változás vagy szakítani kell, mert ha nem változik semmi, hosszútávon is ez lesz és te ki fogsz készülni idegileg.
"családomat egyedül látogatom, otthon viszont mást sem csinálok csak főzök, mosok, takarítok (plusszban a vendégek után IS minden egyes alkalommal, mert akkora disznóól van utánuk mindig), a párom pedig nem érti miért vagyok rossz kedvű és miért sugárzok negativitást…"
Miért csak te takarítasz utánuk? Hát ki él még rajtad kívül ott, a párod, nemde??
Menj nyugodtan a saját családodhoz is, látogasd meg őket.
Nem muszáj csak neked eltakarítani utánuk. Ketten laktok, nehogy már te pakolgass csak.
A párod is könnyen beszél meg címkéz fel, "negatív", ha nem is segít.
"lellkiismeretfurdalásom van ha az ő nagymamájánál ülök hétvégén fél napokat vagy egész napokat, az enyémhez meg mehetek egyedül egy egy orára a héten amikor épp semmi munka nincs otthon, vagy nem vagyok fáradt…."
Menj a tiédhez. Hol van az megírva, hogy csak az ő családjához lehet menni? Tanulj meg nemet mondani. Menj, látogasd meg a mamád. Ha nem megy veled, akkor te se mész?
Nehogy már azért ne menj a családodhoz.
Kőbe van tán vésve, hogy együtt lehet csak menni.
Meg az is, hogy azért nem mész, mert otthon munka van. Majd a párod is hasznosítsa magát innentől.
Könnyű úgy mindig pozitívnak lenni, hogy jön az ő családja, és te pakolgatsz csak.
Nagyon egyszerű! Páros napokon jönnek páratlankor nem! Így mindketten alkalmazkodtok a másikhoz.
Kapcsolatban mindig van vmi amit a felek beneznek és később vesznek észre.
"A párom szerint vele mindent meglehet beszélni, szerintem meg mindent meglehet vele beszélni, amíg neki is megfelel, mert ha nem akkor hárít vagy megkérdezi, hogy “jó, még miben vagyok szar?” Érzelmileg teljesen kivagyok. Energiám a sok embertől mínuszban van…"
Egy kapcsolat két emberről szól, egymás igényeinek észrevétele, ha kell kompromisszumkötés.
Ha elnyomod az érzéseid, nem tudod vele megbeszélni a dolgokat, az milyen kapcsolat??
Ne arról szóljon a kapcsolat, hogy járkáltok az ő családjához, akkor is ha nem akarsz. Meg jönnek a vendégek, te meg csicskulsz és te pakolgatsz mindenki után.
Menjél a saját családodhoz is, szakíts időt. Őt nem érdekli a te családod, azt írod nem is megy veled. El lehet gondolkozni, hogy a jövőre nézve mi lesz ebből. Majd, ha lesz gyerek esetleg.
Hu, nehéz szitu, hisz a ház fele a párodé, a családjától nem tilthatod, vagy korlátozhatod mennyi időt töltsön velük. Hisz lássuk be, te néhány éve belecsöppentél az életébe és kitudja még mi lesz, de a szülő, testvér az az marad. Én pl. örülnék, hogy családcentrikus, bár sok lenne valóban.
Én a helyedben nem járnék át hozzájuk, bőven elég lenne az a találkozó amikor ők jönnek, de akkor sem ülnék velük folyamatosan, simán lefeküdnék plusz biztos rá szólnék h nem tudom mit keres a konyhaszekrénybe, de szóljon és kiveszem.
Huh, hát ez elég nagy baj. Ne haragudj, de hatalmas balek vagy. Főleg mert egyrészt a te hibád is, de nem kizárólag. A párod ugyanilyen felelős, és a rokonság is.
Őszintén szólva szerintem ilyen partnerrel a megbeszélés nem fog menni. A szakítás megoldás lenne, de ha ki se tudsz állni magadért, és hazaküldeni ezeket a pofátlanokat, akkor szakítani sem fogsz, legfeljebb majd elválsz két gyerekkel, negyven évesen, ha már az őrület határán vagy.
Ennél a pasinál nem történt meg a természetes leválás a szülőkről, és a szülei sem hajlandóak a természetes leválásra.
Ez NEM azt jelenti hogy ne álljon szóba a szüleivel! Hanem azt hogy ő is felnőtt lett, a saját életével kellene foglalkoznia és a szüleinek is a saját mindennapi életükkel kellene foglalkozniuk. Titeket meg békén kellene hagyni, és csak akkor vendégeskedjenek nálatok ha hívjátok őket.
Itt az a legnagyobb baj, hogy nincsenek határok szabva, mert senkit nem lehet megbántani, mindenki azt csinál amit akar. Nincsenek kialakítva a keretrendszerek, amiket betartotok.
Le kell ülni egy komolyabb beszélgetésre és ki kell alakítani egy szabályrendszert amit el kell mondani a rokonoknak is. Lehet hogy elsőre megsértődnek, de ha látják rajtatok hogy komolyan gondoljátok, akkor majd idővel megenyhülnek.
De ha így folytatjátok tovább, ebből szakítás lesz, az anyagi bukásról nem is beszélve, holott csak a párodnak le kellene válnia a szüleiről.
Pl: ha szeretnétek gyereket akkor lehetne azt mondani, hogy belekezdtetek a "babaprojektbe", ezért nyugodt hétvégéket szeretnétek, nem akartok vendégeket fogadni, csak egymásra szeretnétek koncentrálni. Így talán leesik a rokonoknak a tantusz, hogy ne menjenek hozzátok, mert zavarnak.
Havi egyszeri látogatásnál többet nem engednék a helyedben.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!