Hogyan motiváljam a férjemet a házimunkára?

Azt hiszem kezd leesni: azt értitek a szavaimból, hogy szerintem semmi gond nincs azzal, ha valaki nem akar házimunkát csinálni, hiszen ez pont olyan ízlés kérdése, mint a túrós tészta. Nem szabad rá haragudni, hanem el kell fogadni, mert ez egyszerűen egy szokás, amit otthonról hoz. Én k*vára nem ezt akarom mondani.

Én egyszerűen azt mondom, hogy ha összehoz a sors egy emberrel, akinek komoly hiányosságai vannak, az az esetek nagy százalékában viszonylag rövid úton orvosolható egy kis kommunikációval. A baj az, hogy erre a kommunikációra nincsenek eszközeink, a szülői kioktatáson, és a főnöki parancsolgatáson kívül. Mivel pedig nem akarjuk sem az anyuka, sem pedig a főnök szerepét és felelősségét felvenni, ezért inkább elutasítóan és passzív-agresszívan bánunk az emberrel, hogy vegye már észre magát. Ez pedig rohadt ritkán vezet célra, további konfliktushoz annál inkább.

Gimiben az egyik ismerősömnek volt egy osztálytársa, aki büdös volt. Az osztályban mindenki hőzöngött, kibeszélték, kétértelmű beszólásokat intéztek felé, tusfürdőt hagytak a padjában, meg ilyenek, hogy "vegye észre magát". Tizedikben kaptak egy új osztálytársat, és mivel a büdös gyerek egyedül ült a padban, ő lett az új srác padtársa. Az új gyerek egyszer csak tárgyilagosan odafordult, hogy "te Lacika, tudod, hogy büdös vagy?". A Lacika megdöbbent, mert nem tudta.

Nem kell mentegetni Lacikát, mert a 21. században már alap a higiénia, és nem az osztálytársai dolga erre megtanítani. Lehetett volna annyi deduktív készsége is, hogy összerakja a képet a beszólásokból. A szomorú helyzet viszont az, hogy nem volt neki, ezért a helyzet megoldatlan maradt.

Nem lehet viszont elmenni a tény mellett, hogy az új gyerek egyetlen mondattal megoldotta a helyzetet, és én ezt a tanulságot akarom ide kitenni. Az új gyerek ítélkezés nélkül képes volt a problémáját megfogalmazni, így Lacika kb már másnapra orvosolta a helyzetet - mert igazából Lacika nem volt rossz ember -, amit a maradék cirka 28 gyerek egy éve csak mélyített, mert helyből elítélték a srácot, ráadásul nem is vállalták fel a nyílt konfliktussal járó felelősséget.

Igazad van 41, és értem, amit mondani akarsz. A példádban említett személy egy gyerek volt, akinek nem szóltak egyértelműen, de amint valaki kerek-perec megmondta neki, azonnal változtatott, ha jól értem.

Na most itt egy felnőtt emberről beszélünk, aki a kérdező elmondása szerint nem egy ostoba, hanem egy tanult, okos felnőtt férfi. Tisztázva is lett, hogy mi van elvárva tőle, csak őt motiválni kell, mert nincs kedve, meg elfelejti... na szerintem ez nem az a szint, amiket te írsz (hogy pl. egyszer megmutatják neki, hogy kell és utána megcsinálja magától), hanem az a szint, hogy tudja, hogy meg kellene csinálnia, csak szarik bele. És ezen a ponton én nem tudom semmivel felmenteni, még akkor sem, ha tegyük fel a kommunikáció tényleg nem megfelelő (bár nekem nem ez jött le), hiszen felnőtt értelmes embernek magától fel kéne fogni, hogy rohadt igazságtalan az egész helyzet és a másikat teljesen kizsigereli vele.

#42, igazából a kérdező nem állított olyat, hogy a férje szarna bele a dologba. Egyszerűen arról van szó, hogy láthatóan utálja a házimunkát, és nehezen veszi rá magát, ezért a kérdező szeretne segíteni neki, hogy ne essen ennyire nehezére.

Én amúgy ezt tökéletesen megértem. Én is igyekszem minnél egyenlőbb részt kivenni a házimunkából, de van egy csomó dolog, amit szívből gyülölök megcsinálni, és az életkedvem is elmegy tőle. Nem azért mert szarok bele, hanem mert béna vagyok benne, és semmilyen motivációt nem tudok találni abban, hogy valamit azért csináljak meg nagy küzdés árán, hogy holnap újra megcsinálhassam.

Számomra ez felér egy kínzással, és komoly önellentmondás, hogy egyik oldalról nem akarom, hogy a feleségem viselje a kínokat egyedül, másrészt én sem akarok kínlódni, pedig nekem sokkal nagyobb szenvedés, mint neki.

Megértem, hogy kívülről érthetetlen, hogy ilyen magától értetődő feladatnak mit kell ekkora segget keríteni, és kézenfekvő a feltételezés, hogy igazából csak meg akarom úszni. Valójában arról van szó, hogy külső kényszerre csinálok valamit, amiben k.va esetlen vagyok, ettől pedig csicskának, és megint kisgyereknek érzem magam. Valószínűleg ez idővel változni fog, ahogy kialakulnak a saját rutinjaim, de jelenleg mindenem nyüszít a dolog ellen.