Szerintetek ez normális? Mit tegyek?

Amúgy emellett folyton azt kapom, hogy én nem törődöm az ő érzéseivel, problémáival, ő az, akinek folyamatosan keményen kell dolgoznia. Én kb ne is szóljak semmit, ne is merjem azt gondolni, hogy az én problémáim esetleg ugyanolyan fontosak lennének mint az övéi, mert én csak egy gondtalan egyetemista vagyok, ő meg a kétkezi munkás. Közben én viszont úgy érzem, pont ő az, aki rólam kb semmit se kérdez, hogy mi van velem, csak magáról beszél folyamatosan meg a terveiről és úgy tűnik, baromira félreért engem

Vannak időszakok, amikor minden tökéletesnek tűnik... Olyankor kedves, aranyos, jószívű...folyton azt mondja, senkit se szeretett még jobban a világon, stb. Ilyenkor kb elképzelhetetlen, hogy itt bármi probléma legyen. Olyankor úgy érzem, összhangban vagyunk. Próbál a kedvemre tenni. (Aztan kesobb egy veszekedeskor azt hozza fel, hogy o mennyi mindent tett, hogy nekem jo legyen, en meg "semmit se csinalok, hogy neki konnyebb legyen"). De amikor átváltozik a másik énjévé, az már egyre inkább kiakaszt. Régen nem volt ilyen. Most akármit csinálok, az nem jó, mindenbe beleköt valami miatt, ami lehet, hogy tökre nem is igaz. Ha segítek neki, az a baj, ha nem segítek, az a baj. Az a probléma, hogy keptelen vagyok lépni, képtelen vagyok tisztán átlatni ezt az egészet, hogy most akkor kinek van igaza, mi van, ha én vagyok az, aki tényleg rosszul csinál mindent? Már azt se tudom, kinek, minek higgyek. Mi van ha csak túlreagálok mindent, mert túlérzékeny vagyok es mindenen megbántódok? Vagy lehet, hogy nagyon is igazam van, jól látom a dolgokat, csak egyszerűen képtelen vagyok szakítani vele, mert már annyira belemélyesztette a gyökereit az életembe, hogy az már kb megszüntethetelen és annál nehezebb, minél tovább várok.😰

Ja meg az se segít, hogy kifelé nagyon normalisnak mutatja magát...Az ismerősei mind jó véleménnyel vannak róla..