Ez normális érzés? Valóban ő lenne az igazi?

Inkább azt látom, hogy bizonytalan vagy, ezért megerősítést vársz ezzel a kérdéssel, ami valójában nem kérdés.

Félsz, hogy rossz döntés lesz, és nem tudod visszacsinálni. Ezért kell SOS az esküvő is, hogy bebiztosítsd magad még jobban.

Ha ez a kérdés egyáltalán felmerült 4 év után, te meg még mindig az igaziban hiszel, az úgy elég gáz. Külön is, nem hogy együtt.

Igazi nem létezik. Olyan van, hogy összeilletek és tudjátok működtetni a kapcsolatot, meg olyan, hogy nem, de figyelmen kívül hagyjátok az intő jeleket, mert ez "igaz szerelem".

Én az esküvővel és a babavárással csak mégjobban szerettem őt. Persze azért maradtak apró összezörrenések, de alapvetően összehozott minket a közös "projekt". Az esküvőt nem stresszeltük agyon, laza volt, érzelmes, picsogós, nagyot bulizós. Imádtuk minden pillanatát. Aztán a babavárás az még érzelmesebb, rosszul levős, lefogyós, aggódós. Mindig mellettem volt mindenben, leste a kívánságaimat, kötötte a végén a cipőfűzőmet és eszméletlenül aggódott értünk, amikor végre beindult a szülés. Akkor láttam először rajta azt, hogyha ölni kéne értünk, akkor ő most bizony ölne. Nagyon sokat segített és segít még mindig a baba körül, nem is értem hogy van munka mellett sokszor több energiája, mint nekem. Odafigyel ránk. Hálás vagyok, amiért ezzel a pici lénnyel megajándékozott és ő is hálás nekem. Nem győzünk gyönyörködni benne.

Ez a hivatalos, a társadalmilag elfogadott, a közel tökéletes, idilli állapot nem? Csak hogy a külsőségek mögé általában nem látnak, vagy nem akarnak nézni és itt is gáz leírni, hogy igen, van egy ilyen oldala is, meg van egy kevésbé idilli is. Nem látják hányszor estem az esküvőnk előtt pánikba, hogy "úristen, biztos Ő az?" "és én biztos hozzá akarok menni?" "biztos ez a jó döntés?". És nem látják azt is, hogy bőgtem, amikor kétszer teszteltem pozitívat és halálra voltam rémülve, amikor az orvos megállapította a terhességemet, pedig vártuk és terveztük. És azt sem látják, hogy bőgtem, amikor letette itthon a férjem a hordozót, amikor hazaértünk a kórházból, mert hirtelen minden felelősség a nyakamba szakadt, nem tudtam hogy leszek képes én életben tartani a babánkat, akinek az élete tőlünk függ. És bőgtem ha nem volt elég tejem és bőgtem, ha nyűgös napja volt és én nem tudtam mi baja van. Bőgtem, amikor rossz anyának éreztem magam, vagy amikor hibáztam. Lelkiismeret furdalásom volt, amikor elmentem otthonról, vagy amikor a férjem kezébe adtam, hogy csináljon vele valamit, nekem egy félóra szünet. És bizony nem, nem minden pillanata kapcsolatbarát ennek az egésznek, még úgysem, hogy tudatosan jobban odafigyeltünk egymásra. De ez nem baj! Ez természetes! Hiába mondják itt, hogy gáz vagy, ha elbizonytalanodsz, hogy nem is kellett volna gyerek neked, ha pánikolsz a terhességed alatt, hogy nem érettél még meg rá, ha sz*r anyának érzed magad. Ez mind hatalmas baromság. Mindenkiben vannak kételyek, a kérdés, hogy mekkorák és hogyan kezeled azokat.