Szerintetek alaptalanul görcsölök rá a dologra? Pályaváltáson gondolkodom, de közben úgy érzem, hogy a párkapcsolati és családalapítási terveimet feláldozom?

Sziasztok! 23 éves nő vagyok, már gyerekként is egy kis matekzseni voltam, imádtam a logikai feladatokat és 12 évesen már egyszerű kódot írtam, weblapot szerkesztettem, informatikai szakképzőbe mentem, 16 évesen előrehozott érettségit tettem informatikából, de én hülye, valami kattanás miatt nem ezen a vonalon mentem tovább, másból diplomáztam. Elkezdtem egy éve Budapesten dolgozni pályakezdőként a szakmámban és kíváncsiságból beiratkoztam egy rövid Python kezdő programozó tanfolyamra, és rájöttem, hogy hát nem véletlenül voltak ilyen ambícióim gyerekként, iszonyú jól ráéreztem mindenre, mintha ezer éve ezt csinálnám. Nagyon sokat rágódtam azon, hogy elmerjek-e menni egyetemi képzésre, de egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog. A probléma viszont az, hogy barátom is most diplomázik le és azt beszéltük összeköltözünk végre és elkezdünk gyűjteni családalapításra, normális életszinvonalra (úgy véljük mindketten, hogy 27-29 évesen szeretnénk gyermeket vállalni). Beszéltem vele, ő támogatna a terveimben, viszont akkor tényleg neki kéne feküdnöm, szó sem lehet a levelező képzésről és otthon kell gyakoroljak nagyon sokat. Ő született budapesti és ha nem költözne velem össze, akkor a szüleinél maradva szépen félre tudna rakni, de velem szeretne lenni, ezért inkább bevállalja az anyagilag neki teljesen veszteséges albérletet. 25-26 éves lennék, mire kézhez kapnám a végzettségemet, igaz, másodévesként már lehet találnék munkát. Számoltam, osztottam, szoroztam és rájöttem, hogy ha barátom fizetéséből szeretnénk megélni + én bevállalok némi diákmunkát, akkor az albérletárak mellett nem hogy félretenni nem tudunk, de örülünk, ha kijövünk hónap végén (barátomnak diákhitele van és nem jól fizető humán diplomája) és nem fogunk közelebb jutni a családalapítási tőkénk halmozásában és emiatt bűntudatom van. Közben iszonyúan unom már a spórolós, posztkollégista életmódot, amit 5 éve űzök, mióta pályakezdő és egyetemista voltam és abban reménykedtem, hogy a barátommal való költözködés végre színvonalbeli váltást eredményez, de ez továbbra is ki fog húzódni. Marad a szobabérlés és az olcsó kaja, lemondás a vásárlásról, utazásról. Tehát sok az áldozat és nem csak az én részemre, hanem az övére és a jövőbeni terveinket tekintve is. Szerintetek túlgondolom és most inkább tűrjem ezt a másfél évet, hiszen utána sokkal jobb lesz? Vagy jogosak az aggályaim?