Én vagyok ennyire naiv, ha azt állítom, hogy nem baj, ha két ember különbözik, ha vonzalom és elfogadás van akkor rendben van?

Bizonyos kereteken belül tud ez működni, de ha tényleg homlokegyenest két teljesen más ember vagytok, akkor nem igazán látom, mi tarthat össze titeket egy életen át.

Igazából a legkisebb apróságok is, amik eleinte, az első néhány évben még csak jópofa kis különbségek, idegesítőek és bosszantóak tudnak lenni 10 év után, hiába, hogy amúgy elfogadod a másikat és eszedben sincs megváltoztatni.

Nekem is volt olyan kapcsolatom, ahol gyakorlatilag semmi közös nem volt bennünk, minden gyakorlatilag a másik ellentéte volt. Eleinte ez izgalmas és különleges volt, viszont amikor már az újdonság varázsa elmúlt, a vicces dolgok fárasztóak lettek, hosszú távon nehéz volt ezzel együtt élni, így pár év múlva véget is ért a románc. Könnyű megölni a szerelmet és elfogadást, ha folyamatos küzdelem az együtt élés.

Persze, amíg nem olyan dolgokról van szó, ami aktívan kényszerhelyzetbe hoz, addig ez lehet, hogy nem olyan drasztikus probléma, de pl amit te mondtál, az tipikusan egy olyan eset, ami hosszú távon a románc és elfogadás halálát okozza. Ha minden hétvégén 2x kellene zajos szórakozóhelyre menned, ahol senkit nem ismersz, a saját gondolataidat nem hallod, kicsit sem érzed jól magad, akkor felmerül benned a kérdés, hogy ha te ezt megteszed a párodért, ő miért nem hajlandó sosem megtenni ezt érted? És aztán meg jönnek a vitatkozások, hogy visszafogod őt, korlátozni akarod, külön töltitek a hétvégét, ha megcsalás nem is történik, de akaratlanul is eltávolodtok, és tádám, máris kész a szakítás. Na, szóval ez pl egy olyan összeegyeztethetetlen dolog, amiben nincs kompromisszum, nem létezik "csak kicsit hangos" diszkó, nincsen "csak kicsit nyugis" hétvégi otthonülős program, ez vagy-vagy. Ideig-óráig el lehet vele lenni, de évtizedeken keresztül az ilyesmit nem tudod mosolyogva és boldogan elviselni.