Jól gondolom, hogy a jövőt közösen egymást segítve kell kiépíteni és nem a másiktól elvárni, hogy rendelkezzen valamennyi összegű vagyonnal, jövedelemmel?

Régebben tényleg semmit nem tudott a nő vinni a házasságba, max 1-2 bútort. Mivel nem dolgozhatott, nyilván kb semmije nem is volt.

Ehhez képest ma majdnem minden nő dolgozik, és a férfiak ezt el is várhatják. A jövedelem mindkét fél részéről fontos, hogy a közös életet fel lehessen építeni, és legyen elég akkor is, ha az egyik félnek (jellemzően a nőnek) otthon kell maradnia babázni.

Az a baj, hogy ha egy nő szorgalmas és keményen dolgozik, akkor karrierista feminácinak van titulálva. (Akkor én is joggal kérdezhetném, hogy nektek semmi nem jó? De nyilván nem teszem, mert tudom, hogy vannak átmenetek meg egyéni ízlés. Ti is gondolkodjatok árnyaltabban, mielőtt megfogalmazzátok, hogy minden nő aranyásó és a havi 150 ezretekre pályázik.)

Nem annyira fekete-fehér ez. Nálunk így volt, közösen építettük fel az életünket a férjemmel. De fiatalon jöttünk össze, ő 20 éves volt, én 21,5, nyilván nem nagyon merült még fel ebben a korban, hogy egzisztenciánk lenne, vagy várnánk a másiktól. 9 év telt el, dolgozunk, összeházasodtunk, a második gyereket várjuk, nemsokára nagyobb házat veszünk.

De ha most, 30 évesen kéne párt találnom szingli, gyerektelen, magát eltartó, egyedül élő nőként, akkor nem gondolom, hogy összejönnék egy olyan férfival, akinek egy lyukas zoknija sincs, 1-2 hónapnál tovább semmilyen munkahelyen nem marad meg, és anyukája mossa a szaros gatyáját. Félreértés ne essék, nem kell, hogy többet keressen nálam, az se zavar, ha kevesebbet, de dolgozzon és akarja építeni az életét. Járuljon hozzá ahhoz, hogy előrébb jussunk, és ne visszahúzzon.

Összességében , igen jól gondolod.

Inkább azaz elvárás, hogy rendelkezzen mindenki egy valamennyire biztos munkahellyel , ergo jövedelemmel.

Nem azt mondom, hogy ilyenkorra lennie kell saját háznak vagy lakásnak mindkét félnek, mert az keveseknek adatik meg, hogy vegyenek egyet, vagy fizessék a hitelt.

A közös csupán annyi, hogy ha eljutnak odaáig, akkor közösen ketten már bele tudnak vágni egy saját házba vagy lakásba, hitelbe magyarul.

Éz régen az egyszerű embereknél akiknek átlagos volt a keresetük vagy alatti azok is akkro kezdtek el építkezni vagy flevenni kölcsönt mikor már együtt voltak, vagy összeházasodtak.

"Régebben tényleg semmit nem tudott a nő vinni a házasságba, max 1-2 bútort. Mivel nem dolgozhatott, nyilván kb semmije nem is volt."

Most mi a regebben?

Nekem az 1920-as evekben szuletett dednagymamaim is dolgoztak. Illetve a lanyok is hozomanyt vittek a hazassagba, amit a szuleiktol kaptak.

Ha mar valaki nem tanul, akkor alapdolog a "valamennyi Jovedelem". Akit meg meg a szulei tartanak el reszben vagy egeszben, ne hazasodjon.

Az első válaszoló "mai nézetek"-ére reagáltam azzal, hogy régen. Én ezalatt a 19. és annál korábbi századokat értettem. A nagyanyáink már dolgozhattak, sőt a világháborúk alatt csak nők dolgoztak pl a gyárakban (és gyerekek).

A hozomány alatt értettem én az 1-2 bútort, hiszen sok nő tényleg csak ennyit tudott beleadni.

A kérdező jól gondolja amit gondol, de ne felejtse el, hogy a valamennyi vagyon és jövedelem elengedhetetlen a közös élethez, így nyilván kevesen választanak ingyenélő, munkakerülő párt maguknak.

Attól függ.

Ha már valaki kiépített magának egy önálló életet, mert nem volt kivel közösen, és nem akart örökké másra várni, akkor elvárhat hasonló szintet a leendő párjától (mondjuk 30 fölött).

18-20+ évesen még normális, hogy közös erővel egymást segítve épít fel egy pár egy közös életet, csak ehhez kell az is, hogy legyen is valaki. Akinek nehezen alakul a párkeresés, és nem jön össze huszonévesen egy tartós párkapcsolat, az várjon 30-40 évesen is arra, hogy majd valakivel közösen, és addig malmozik?