Az normális, ha ez történik velem, miután vége?

A fejemben mindig pergetem a legszebb közös emlékeinket. A varázslatos dolgokat, amiket megéltünk. A szerelmünket, ami volt, de elveszett. A fejemben sosem szűnnek váltakozni ezek az emlékképek. Gúzsba kötnek, nem engednek. De amikor kinyúlnék őérte, csak a fejemben pörgő szép pillanatokat találom a helyén...

A kocsijában ment a rádió. Próbáltunk magunkról beszélni. Hogy olyasvalaki vagyok, akibe beleszerethetne. Lennék a csendes délutáni imádottja. Vagy a vad, máról holnapra történő hajszája. Meg tudnám őrjíteni az érintésemért. De mindez csak a szép emlékeink kaleidoszkópja...

Sajnos semmi több. Ezért belevetem magam a kontinensekbe, az autókba, a sztárokba, a koncertekbe... És mindenből csak egy szép flashbacket képzek.

Mert a fejemben mindent jól csinálok. Amikor hív, nem veszekszem, hanem megbocsátok. Ezek a pillanatok, amiket a sötétben pergetek, csak az enyémek. Vadak voltunk és csak úgy ragyogtunk... Bárcsak hazajönne, a szívembe.