Miért nem tudják sokan meghúzni a határokat?

Első, és attól hogy én félre.... - ok, attól még az a valami ami hiányzik otthon, attól az még hiány is marad, nem? Hisz nem az otthonitól kapom meg hanem mástól.

Nagyon elítélem azokat, akik úgy járnak félre, hogy nem képesek otthon lezárni a dolgokat. Hogy mi viszi rá, azt nem tudom, de én már kezdem feledni, azt hogy léteznek olyan férfiak akik nem csalnak meg...

"Hogy mi viszi rá, azt nem tudom, de én már kezdem feledni, azt hogy léteznek olyan férfiak akik nem csalnak meg..."

Otthon minden megvan, a szexen kívül, csak ezért meg ugye nem akarja a kapcsolatát dobni, vagy a hitel, vagy a közös anyagiak is szerepet játszhatnak. Amúgy jellemtelenség, de sajnos általában ez van a háttérben.

Erre én is kíváncsi lennék. Annyira undorító és gyomorforgató, mikor valaki előadja, hogy lehet ezt embertársi szeretetből is csinálni, úgy, hogy nem érez a másik iránt semmit. És hogy tök természetes valakit úgy ölelgetni, stb, mint a szerelmesek (ez a simogató, hozzásimulós ölelés) puszta barátságból...

Nálam meg csodálkozik mindenki, mikor azt mondom, hogy akivel szexelek, azzal nem barátkozom, hanem vagy nem látom többet, vagy kapcsolat lesz belőle. A csókkal sincs másképp, aki lesmárol, az nem a barátom. Az max egy ismerősöm, akivel anno átléptünk egy határt, emiatt meg tartjuk a távot, ha már nem lett köztünk semmi. De nem csókolgatol random embereket.

Amúgy szerintem azért megy ez, mert sokan úgy akarják learatni egy kapcsolat gyümölcseit, hogy nem kell felelősséget és elköteleződést vállalni. Emiatt a barátaikat, kollégáikat "tarhálják" azokkal a szükségleteikkel, amiket normális ember párkapcsolatban él meg. Vágynak ők is a szeretetre, közelségre, talán a szexre is, de mivel elég gerincük és önuralmuk nincs ahhoz, hogy uralkodjanak magukon teljes mértékben és mivel ahhoz szánalmasan önzőek és gyerekesek, hogy valaki mellett kitartsanak, mert "az unalmas" meg "gond" meg "minek" (és nem kérek érvelést ez ellen, mert aki ennyit lát egy kapcsolatban, azzal nincs miről beszélni, nem vagyunk egy értelmi szinten), meg egyáltalán lehet, hogy el sem viseli őket senki, ezért így oldják meg a szánalmas kis önző vágyaikat, hogy tulajdonképpen lecsapolják máshonnan, hogy legalább az illúzió legyen meg, hogy érzelmileg tartoznak valahova.

Meg páran amúgy is egobol csinálják, kelletik magukat boldog-boldogtalannak, épp csak annyira, hogy lássák, vevő-e rájuk a másik (és mennyit enged meg), aztán ha megvolt a visszacsatolás, mennek a következőre, akin tesztelhetik, mennyire jók.

Ezek az emberek olyanok, mint a 4 éves gyerek: megköveteli, hogy nagylánynak/nagyfiúnak hívják, ellöki az anyukáját, mikor puszit akar adni neki/védeni akarja, mert ők nagyon önállóak és megvannak egyedül, de amint megéheznek/elfáradnak/bármi van, már bújnak a szoknyája alá. Ezek is ezt csinálják, mert "kibszott önálló és menő vagyok és érzelmileg független felnőtt, a kapcsolat és a szerelem meg a gyengéknek való", de azért légyszi valaki bújjon néha hozzám este, meg dugjon már meg néha meg fogja már meg a kezem, mert amúgy kvára nem vagyok akkora fszagyerek, ahogy előadom magam és magamnak is hazudok, mikor arról hablatyolok, hogy nincs szükségem senkire".

Voltam már egyedül. Évekig. Pontosan tudom, milyen úgy szinglinek lenni, hogy az ember nem félelemből teszi vagy merz egy szánalmas óvodás szintjén ragad meg. Olyankor nem kell senki. Úgy értem, senki. Olyankor a barát csak barát és nem fogdosod a kezét meg nem alszol vele. De ezek csak magukat verik át és igazolják szánalmasabbnál szánalmasabb magyarázatokat keresve erre a hányadék viselkedésre. Mert ilyenek a libsik, nekik ne momdja meg senki, hogy milyen neműek legyenek és melyik kapcsolatba mi férjen bele.