Miért idegesít fel ennyire, hogy a nők elnéznek számtalan dolgot a párjuknak?

Igen, ez a kérdés, hogy miért.

Nyilván a te életedben is van valami problémás terület, ahogy mindenkiében ami megoldásra vár.

Szerintem akinek már életében egyszer is volt hosszabb távú kapcsolata, az nem tesz fel ilyen kérdést...

Mert kívülről persze, egyszerű azt mondani, hogy szakítani kell, meg utólag is könnyen átlátja az ember, de amikor benne van, akkor egészen más. És aki csak egyszer is átélte, hogy mennyire nehéz ÖNMAGAM előtt belátni, hogy tévedtem, az nem kérdez ilyesmit.

Annak pedig, hogy egy bántalmazó kapcsolatban miért maradnak a nők, könyvtárnyi szakirodalma van, ezt nem lehet egy mondatban megválaszolni, nagyon összetett dolog. Alapvetően egy módszeresen felépített függőségről és önbizalomrombolásról van szó. Azok a nők, akik ilyen kapcsolatban élnek, nem látják reálisan a helyzetüket, fel sem merül bennük, hogy találnának mást, erről a bántalmazó tesz.

A többi esetben pedig: szerinted mi az a pont, amikor az ember azt mondja, ennyit tűrök és többet nem? Vegyük például az általad említett impotenciát... Van egy felépült kapcsolat, kialakult kötődés, amibe azzal az elhatározással lép a nő, hogy jóban-rosszban kitart a párja mellett. Érzékeli, hogy gond van, de nem akarja az első problémánál feladni (jogosan), hisz abban, hogy meg lehet oldani. Nincs arra általános szabály, hogy hány kudarcos próbálkozás után kellene feladni, ráadásul amikor a férfi érzi, hogy már feszül a húr, akkor elkezd ígérgetni, hogy kér szaksegítséget, most már tényleg megoldja és akkor a nő ebbe a reménybe kapaszkodik, mert megoldást keres, nem elmenekülni akar a problémák elől. Esetleg jön egy-két pozitív megerősítés, ami miatt marad. Nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek kívülről látszik.

Én éltem problémás kapcsolatban, és utólag, sok évnyi visszatekintés után sem tudnám megmondani, hogy mikor kellett volna feladnom. Sőt, igazából utólag büszke vagyok arra, hogy igenis adtam elég lehetőséget, esélyt, tettem a változásért. Mert sokat tanultam belőle és ezt tudom kamatoztatni olyan kapcsolatban, ahol a másik fél is nyitott a fejlődésre, változásra. Nem veszett kárba a türelmem, erőfeszítésem, csak máshol kamatoztatom.

Ha meg feladod és elhagyod, akkor meg az a baj, hoyg miért nem tartanak kia párjuk mellett? Miért ilyen felszínesek?

Szerintem szakítani mindig nehéz, és tapasztalat kell hozzá, hogy felismerjük azt a pillanatot, ami választóvonal.

Ugyanaz mint a munka esetében, van hogy sz.r valami, mondjuk a fizu vagy a főnök kicsit szemét, de mondjuk a munaktársak tündériek. Mi az a pont, amikor azt mondod, hoyg elég, felállok? Amíg találsz egy jobb melót? Vagy amikor már nem bírod tovább?