Sokszor olvasom, hogy "a kapcsolatért minden nap keményen meg kell dolgozni, hogy működjön" ezt Ti hogy értelmezitek?

Szerintem nem a kapcsolaton kell dolgozni, hanem az embernek saját magán, hogy mikor pl. egy kapcsolatban előállnak bizonyos helyzetek, akár konfliktusok, azokat kezelni tudja.

Persze ez sem kötelező.

Ideális esetben két érzelmileg kiegyensúlyozott, érett személyiség kerül össze, és akkor nincs "kemény munka", ilyen viszont ritkán adódik tapasztalatom szerint.

Én sokszor éreztem ezt a "kemény munkát", amikor nekem kellett a konfliktusok feloldásáért, megbeszéléséért küzdenem, megbocsátanom, míg a másik fél inkább kihátrált ebből.

Rendszeresen ismerkedőktől is hallom ezt a "kemény munka" kifejezést, szerintük a rapid randik, netes randik olyanok, mint egy állásinterjú, ahol meg kell felelni.

A kapcsolat szerintem feladat, de olyan, amit az ember önként vállal. Nem spontán boldogság, ami az ölünkbe hull csak azért, mert önmagunk vagyunk.

A kapcsolat önként vállalt feladat. Dolgozni kell vele, de ez igazából csak tőled függ, hogy mennyire érzed kényszernek. Ezek a dolgok, amiket te is leírtál (beszélgetés, figyelmességek, odafigyelés) egy kapcsolat elején természetesek, de ahogy telik az idő, betörnek a mindennapok, bizony nem lesz annyira egyértelmű, mint ahogy leírod. Nem biztos, hogy lesz kedved masszírozgatni a másikat, ha te is legszívesebben bedőlnél az ágyba, vagy hogy ugyanolyan örömmel főzöl neki reggelente kávét, ha te is aludnál még tíz percet. Ilyen esetekben munka, hiszen effektíve ráerőlteted magadra a dolgot.

Olyan ez, mint amikor olyan munkát találsz, ami a hivatásod, életcélod. Annak ellenére, hogy imádod, csak jönnek rossz napok, mikor nincs kedved bemenni dolgozni, de ezért nem mondasz fel kapásból. A kapcsolat ugyanez, a rosszabb pillanatokban dolgozni KELL rajta és magadon, de ez nem jelent rossz kapcsolatot - csak akkor, ha folyamatosan és minden percben kényszernek éreznéd, de akkor nem is éri meg benne maradni.

Szerintem, ha minden ember "csak" ennyire tenné oda magát évek múltán is egy kapcsolatba, nem lenne ennyi megkeseredett ember, nem lenne ennyi válás. Számomra is ez a normális, amit Te leírtál. Mi is igyekszünk így élni, időt szakítani egymásra.

De nagyon sokszor látom, hogy évek után mennyire "elkényelmesednek" a párok. Nem szerveznek közös programot, elhagyják magukat. Csak a munkáról szól az élet és a háztartásról.

Borzasztóan könnyű belekényelmesedni a kapcsolatba, hogy "úgyis itt van mellettem" a másik. Aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy elmaradnak a korábban természetes kedveskedések, a közös programok, a mélyebb beszélgetések, már csak a számlák, a munka, a bevásárlás körül forog az életünk. Na itt kell egy kicsit tudatosan "dolgozni" a kapcsolatért, akkor is, ha nincs kedvünk. Picit bizony erőltetni is kell.

Amikor a párommal összeköltöztünk, nagyon hamar úgy kezdtünk el élni, mintha 40 éves házasok lennénk, pillanatok alatt eluralkodott rajtunk a megszokás, a rutinok. És akkor bizony rá kellett venni magunkat, hogy igenis menjünk újra randizni, kedveskedjünk egymásnak, őrizzük meg a lángot a kapcsolatban. Nem mindig olyan magától értetődő ez, muszáj tudatosan tenni érte (mindkét félnek).