Akiket gyerekkorukban az ellenkező nemű szülőjük vagy az ellenkező nemű osztálytársaik, ismerőseik bántalmaztak, terrorizáltak, ti hogyan tudtatok ezen túllépni és (intim) kapcsolatokat kialakítani?

Engem állandóan szekáltak a fiúk (mivel főleg fiúk jártak az osztályba), mert én voltam a kicsi, pattanásos, szemüveges csaj.

Akkor nagyon megviselt.

Gimiben olyan osztályba kerültem, ahol főleg lányok voltak, lettek barátaim, kinyíltam az emberek felé.

Később meg persze engem is elkezdtek érdekelni a fiúk.

Valahogy sosem kötöttem össze a gyerekkori szekálásokat azzal a fiúval, aki éppen elhívott randizni, eszembe se jutott. Talán így sikerült viszonylag könnyen kialakítani bizalmas kapcsolatot, és egészséges nemi életet élni később.

Rám főleg a szüleim "nevelése" volt káros hatással önbizalom szempontjából (anyám lelki terrorban volt jobb, apám ellenében viszont sosem lehetett igazam, és folyton vert)... de azért hozzátett az is, hogy az osztály cikizett. Nagxon durván nem, de ugye voltam én a kövér, a stréber, akinek nincsen élete, aki nem elég vagány (azért, mert aki az utamban volt, azt megkértem, hogy menjen el, nem pedig felrúgtam, mint az aktuális menőcsaj), aki úgy néz ki, mint aki beteg (sápadt típus vagyok, genetikailag sötét szem alatti karikákkal és egyenetlen bőrtónussal), akinek zakkantak a szülei...

Mind a mai napig nem tudok úgy kilépni utcára, hogy nem azon kattog az agyam, hogy mit gondolhatnak rólam mások (ezt a szülők verték belém, hogy ezt nem szabad csinálni, azt nem szabad csinálni... de olyan alap dolgoknál, hogy hova nézek, hogy tartom a kezem). De rengeteget javult a helyzet tinikoromhoz képest, mert tudatosan fejlesztettem magam. Elkezdtem idegenekkel is beszélni, próbáltam nem arra figyelni, kinek hogy feleljek meg, egyedül eljárni mindenfelé. Ez 22-23 éves koromra lett "istenes" helyzetű... addig még csak nem is érdeklődtek irántam, max. csak akik dugni akartak volna - azok is csak azért, mert nagyok a melleim.

Amikor a mostani párommal eljártam randizni majdnemn 23 évesen, azért bennem volt sz, hogy mi van, ha csak azt akarja, mert a szüleim szerencsésen elhitették velem, hogy amilyen személyiségű vagyok, azt senki nem tudja szeretni. Így meg bennem volt az, hogy akinek kellek, annak is tuti csak arra. De szerencsére nem így lett.

Nekem szerencsére a kapcsolat fenntartásával nem voltak problémáim. Gondolom, mindenki másképp éli meg ezeket a gyerekkori traumákat. Én annyira megörültem neki, hogy van vki, aki úgy szeret, ahogy vagyok, hogy az intimitással ilyesmi nem volt sohase problémám, szerencsére (szexuális bántalmazásban nem volt részem). Talán azért, mert a bántásokat mindkét nem részéről kaptam anno, nem azonosítottam a bántást a férfinemmel.