Mi bajuk velem az embereknek? Miért nem lehet velem is normális viszonyt ápolni?

Soha nem volt igaz barátom. Akiről azt hittem, hogy igaz barát, az is egy idő után letojta, hogy mi van velem. Hiába keresem őket, ők nem keresnek viszont, így egy idő után én sem zaklatom őket.

Körülöttem azt látom, hogy mindenki mindenkivel jóba van, és olyan könnyen befogadnak más embereket. Én hiába vagyok kedves, és csinálom azt, amit másoktól látok, én nem hagyok mély nyomot az emberekben, nem keresik a társaságom. Ha pedig magamat adom, akkor sem. Amíg érdekük fűződik hozzám jófejek, aztán el vagyok felejtve.

Egyedül a párkapcsolataimban találtam meg az igaz barátaimat. Eddig 3 párom volt/van, mindhárom a legjobb barátom volt. A jelenlegi párom is... ő az egyetlen, aki megért, és valóban ismer.

Igaz, nem is nyílok meg egykönnyen, de olyan sokan átejtettek már, és azt vettem észre, nem is akarnak megismerni. Rám aggatnak valami személyiséget, ami nem én vagyok, azt utálják, és utána már nem számít, ha a merő ellentéte vagyok.

Magamat viszonylag antiszociális, visszahúzódó és megfontolt embernek tartom. Az átlagtól magasabb intelligenciával és realitásérzékkel bírok, szeretek mindent logikusan és átgondoltan csinálni. Ám nekem is vannak gyenge pillanataim, mikor kizökkentenek a megszokott nyugalmamból, akkor hajlamos vagyok többet hibázni. Mindemellett szokatlan, ám jó humorom van, és bár emberek irányába nem, a szeretteim és az állatok irányába nagyon segítőkész és védelmező vagyok.

Sok mindenről el lehet velem beszélgetni, és bár nem értek egyet sok ember véleményével, nem nézem le őket, nem is éreztetem ezt velük.

De akkor sem értem, hogy mi bajuk velem az embereknek, miért nem tudnak velem is barátkozni, vagy esélyt adni arra, hogy megismerjenek?