Mennyire tragikus a helyzet? 31 éves szingli pasiként (1 hónapja való szakítás okán) is átérzem ezt, de lehet a nők sokkal jobban megsínylik?

Az a szörnyű, hogy elvileg sármos is vagyok, tanult is (több diploma), van rendes állásom is, nem is anyámmal élek (igaz csak albérlet), van autó, humorom és egész jó a beszélő készségem is. Mégis elhagyott előző két párom, mert még vagy nem éltek, vagy nem éreztek szerelmet, vagy bulizósabb (nem az én világom) pasit akartak és még sorolhatnám. Bezzeg a link pasi, aki itt-ott, hol volt-hol nem volt szindróma szerint dolgozik stb, az jó nekik. Hány és hány alkoholistának, szerencsejátékon mindenét eljátszónak van családja stb, az jó nekik. Vagy a másik, soha nem érnek egymáshoz, de a pasi viszi haza a nagy összeget, így megy a kapcsolat sokszor egész életen át. Igazság odaát van...

A legszörnyűbb az, mikor hónapokon át el sem akar engedni dolgozni sem a nő, imád téged. Aztán a semmiből, mikor még 1 hete imádott, utána mondja, hogy vége, nem szeret. Még az exet szereti(aki verte), (vagy mást és félrek..t). Ez a szörnyű.

Meg mondta pár hete, hogy költözzek hozzá (heti 4 napokat voltunk együtt), de ne mertem. Mert ha hagyom a munkahelyem és ott lenne állásom, akkor is benne lett volna, hogy egyet gondol és azt mondja nem szeret. Akkor meg hirtelen lakás nélkül maradok, a munkahelyet meg az apja irányítja, így két szék közé estem volna. Kissé kétszínű is volt, mikor nálunk vagy nálam volt, akkor nyájas volt a viselkedése, mutatta a szépet a jót a családomnak. Mikor náluk voltunk, akkor meg rám sem sz.rt, csúnyán beszélt velem stb. Erre nehéz a jövőt alapozni...