Miért utálják automatikusan az embereket azt aki lelki sérült?

Nem gondolom hogy el kéne őket törölni. Én magam is egy fura szerzet vagyok és rendszeresen bevonzom a fura szerzeteket sőt van akinek direkt kerestem a társaságát. De a tökéletlen és a roncs között azért egy grand canyon-nyi repedés fut. Aki csak tökéletlen az megtalálja a neki való társaságot a hasonszőrűekkel. Azok akik azért panaszkodnak hogy a társadalom kirekeszti őket általában elég extrémen sérültek és észrevételeim szerint meggyőződésük hogy alanyi jogon jár nekik a szeretet. Én nem így látom. Szóval nem elpusztítani akarnám őket csupán nem hiszem hogy a buksi simi oldaná meg az életüket. Azért szerintem tenni kell. Főleg hogy az ilyen emberek tudatosan vagy véletlenül de saját maguk szokták elmarni maguk mellől a barátokat.

Ez a vélemény személyes tapasztalatok miatt alakult ki. Aki mást tapasztalt máshogy látja a világ dolgait. De azt bármikor beismerem hogy radikális elképzeléseim vannak dolgokról. Csak szerintem ez pont nem az.

Ez kissé összetett kérdés és a válasz is az.

Miért kerülik? Mert egy lelki beteg ember, nem túlzottan jó hatást vált ki a többi emberből, és ez pl. tönkre tehet egy párkapcsolatot, barátságot, érzelmeket. Mindenkinek más a természete, így függ attól hogy, hogyan kezeli a lelki sérült személyt. Persze ez nagy mértékben függ az adott sérült embertől is. Mert pl. a másik fél hiába empatikus, toleráns, megértő, kitartó, segítőkész, ha a lelki sérült személy nem hajlandó kigyógyítani magát ebből a helyzetből. Főleg ha makacs természetű. Nagyban függ attól, akar-e gyógyulni, kommunikatív-e, meg akar-e nyílni, szociális helyzete milyen.

Lelki sérültnek, senki sem születik. Viszont a neveltetése nagyban befolyásolja hogy miként alkalmazkodik az élet dolgaihoz, milyen lesz a természete. Ebből adódóan, képes-e kimászni a mély gödörből, vagy beburkolózik, falat húzva maga köré.

De ezen lehet javítani. Ezt pedig akaraterőnek hívják.

Ha a sérült egyén akarat gyenge, nem kommunikatív, stb...stb, akkor azon nem lehet segíteni. Mert ez rajta múlik. Önmaga egy pszichoterapeuta, pszichológus, pszichiáter nem tudja kikezelni a beteget, ha ő nem hagyja magát és nem akarja.

Azért hogy kimásszon a lelki gyötrelmek mélyéről, azért tenni kell. Ki lehet, csak akarni kell. Ha saját magában nem bízik, akkor sajnos másokban sem. Önértékelést kell tartani, átlépni a félelmeken, nem homokba dugni a fejet. Ezen pedig sokat segít a kommunikáció. Kibeszélni a problémákat, nem hallgatni és halmozni a felgyülemlett dolgokat, mert attól nincs rosszabb. Csalódások, tüskék, félelmek szinte minden emberben vannak, viszont valaki át tud lépni rajta, valaki nem és meghátrál.

Saját magad vagy a kulcs, a lelki egyensúlyodhoz.

Nem utálják csak tartanak tőle.....ez nem ugyanaz.

Az ilyen kapcsolatok finoman szólva nem a harmóniáról és kölcsönösségről szólnak, az egyik ember önként bevállalja, hogy segít a másiknak helyre jönni, de ezt abban a reményeben teszi, hogy később profitáljon belőle.

Az eleje egy szenvedés...nagyon empatikus partner kell hozzá.

38F

Nem utálják, csak semmi kedvük más baját is a nyakukba venni. Túl nagy energiát emészt fel egy lelki sérült, és k*va fárasztóak.

Vegyük például az én esetemet. Szegény családban nőttem fel, egy primitív alkoholista apa mellett. Az otthon töltött 18 évem nem múlt el nyomtalanul...

1. Időnként kényszeres spórolás lesz rajtam úrrá. Nem csak magamon és a szokásaimon, de gyakran teszek megjegyzéseket másoknak is, hogy pazarolnak, kapcsolják le a lámpákat, zárják el a csapot, stb.

2. Mindenféle feminista propaganda nélkül is egy lehetséges elnyomót látok a férfiakban.

3. Rosszul viselem ha alkoholt fogyasztanak a jelentétemben és hangoskodnak.

4. Apám a kocsmából hazafelé tartva, gyakran "megpihent" (szóval eszméletlenül hevert valahol. Télen mindig abban reménykedtem, hogy talán most már halálra fagy. Sajnos nem jött össze.) az út szélén, árokban vagy épp egy bokor tövében, ezért elkezdtem félni a környezetem véleményétől, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Biztos voltam benne, hogy rajtam nevetnek az emberek meg ilyesmi. Idővel szociális fóbiám lett emiatt. A leghétköznapibb dolgok is gondot okoznak, pl. munka, suli, bevásárlás, egyszóval minden, ami során emberekkel kell találkoznom. Sokszor még csak ajtót se nyitok, hogy ha kopogtatnak vagy csengetnek. Nem merek az emberek szemébe nézni, utálom, hogy ha hozzám szólnak és kérdezgetnek. Sokszor annyira izgulok, hogy ha beszélnem kell, hogy elcsuklik a hangom.

Szerinted ez hiányzik valakinek? :D

Látod Kedves utolsó hozzászóló, milyen igazam van abban amiket leírtam? :)

Légy erős és próbálj meg túllépni ezeken. Nem könny, de nem is lehetetlen.

Már az egy pozitív előrelépés hogy ezeket beismered és legalább kiírod magadból. Jó úton haladsz. Kellene neked egy olyan személy, akiben megbízol, végighallgat, megért és empatikus.

Picit hasonló helyzetben voltam. Ennyire azért nem. De van akaraterőm, ledobtam a terheket magamról.

Sajnos a volt barátnőm már nehezebb eset volt. Beletört a bicskám, hiába voltam kitartó.

Lényeg hogy erősítsd magadban a tudatot.

Tudod, néha kell merni nagyot fingani a templomban és megkönnyebbülsz. :D