Tényleg szörnyeteg vagyok, vagy éppen szörnyen naiv, ha némi hezitálás után megadtam magam a szivemnek, és úgydöntöttem, hogy várok egy nős férfira?

Nem, nem akarom elszeretni, bárcsak boldog lenne. Inkább ki szeretném várni, vajon helyesek-e a megérzéseim... Mert szerintem a gyermek, a család iránti vágy miatt akarta a házasságot, egy megfelelőnek tűnő nővel. Valakivel, akivel nyugodt élete lehet. Csakhogy ő egy szenvedélyes ember, impulzív, ezer fokon ég, és bár arra vágyik, kiégne egy szürke, nyugis átlag kapcsolatban. Én még látni szeretném ereje teljében szabadon szárnyalni. Nem magányosan persze, de szabadon. És boldogan.

És amiért még nem verem megaláztatottságomban, a pofáraeséstől már egyébként is fájó fejemet a falba, majd kullogok el, mint bármelyik vesztes, az az, hogy én egyébként sem akartam szülni, ő viszont családra vágyott, így ha én kapom meg hamarabb, abból nem jöhettem volna ki olyan jól, mint ahogy ezután kijöhetek. A semmiből jött a felismerés, hogy talán el kellett buknom egy csatát... tudjátok. Valóban annyira rossz volnék, mert én így látom ezt?