Az elkényelmesedés nem egyenlő azzal ugye, hogy már nem szeret?

Úgy érzem a párom úgy van vele, hogy én úgyis mindig ott leszek neki igy nem kell már igyekeznie.. egyébként más baj nincs, csak ez zavar. Nem értem hova lett a kezdeti lelkesedés? Pl nagyon segitőkész, de néha észreveszek lustaságot nála, ha valami nagyobb áldozattal járna, a kényelmét "drasztikusan" fenyegeti, akkor azt nem csinálja meg. Vagy ez ilyen általános probléma amin át kellene lépnem? Mindezek melett igyekszik nagyon, lehet csak én lettem úgy szoktatva, hogy "nagyon nemszeretem" dolgokat is megcsináljak mert meg kell? Lehet bennem meg ez a hiba, hogy sokat várok el mind magamtól, mind másoktól?