Miért mondják egyesek, hogy a párkeresésnél "csak az érzéseidre halgass"?

Egyébként én voltam az, aki kiírt egy ehhez hasonló kérdést az elvárásairól, és szerepeltek köztük az, hogy ne legyen szélsőjobbos, meg hogy viselkedjen humánusan, meg legyen intelligens. Nem tudom az ihletett-e meg, vagy tök random.

Mindenesetre azt válaszolnám, amit ott válaszoltam erre az érvre: Ha az embernek már sok tapasztalata van a párkeresés terén, akkor tudja, hogy mi kell neki. Megtanulta már, hogy az aki ellentmond az elvárásainak, az csalódás lesz. Ha nem annak, aki az elvárásokat támasztja, akkor annak, aki nem felel meg az elvárásoknak. Tehát a dolog léte duplán indokolt: így őt is megóvjuk attól, hogy sérüljön a lelke, illetve az idejét sem raboljuk fölöslegesen.

"Mikor valaki azt mondja, hogy vannak elvárásai, (pl. ne legyen szélsőjobbos, viselkedjen humánusan ne csak veled, hanem a többi emberrel is, legyen intelligens, intellektuális stb.) mindig jön valaki, hogy "ne törődj az elvárásokkal, azok ne is legyenek, csak az érzéseidre halgass!". "

De figyelj, ezek is érzések. Azért vannak az embereknek ilyen-olyan "elvárásai", mert az élettapasztalat során kialakul, hogy bizonyos dolgok rossz érzést váltanak ki belőle, mások meg jót. És vannak, akik ezeket, legalábbis bizonyos részüket formába tudják ölteni és meg tudják fogalmazni. Plusz ezek mellett ott a megmagyarázhatatlan érzés, ami a sok hasonló közül rámutat arra az egyre, aki többet jelent, mint bárki más.

Nézd, én egy totál racionális nő vagyok. Pár hónapja még én is azt mondtam, hogy tisztában vagyok az elvárásaimmal, értékrendemmel, igényeimmel, önmagammal, miért ne keresnék ezek alapján párt... Mindenki azt mondta, hogy az érzéseimre hallgassak, én meg vitatkoztam velük.

Tudatosan ismerkedtem, próbáltam figyelni, hogy az illető mennyire felel meg az igényeimnek, de sehogy sem jött a "húha-érzés".

És aztán egyszer volt egy találkozóm egy férfival, akit korábbról már ismertem, csak nem tekintettem rá potenciális partnerként, mert a checklistem néhány (lényeges) szempontjának nem felelt meg. Ehhez képest úgy jöttem el a találkozónkról (ami nem randi volt!), hogy 3 méterrel a föld felett jártam, annyira jól éreztem magam a társaságában. Felszabadultnak, könnyűnek, elfogadottnak, megértettnek, boldognak... (Mint utóbb kiderült, ő is hasonlóan érezte magát.) A találkozó megismétlődött, megint csak NAGYON jól éreztük magunkat egymás társaságában. Összejöttünk. És azt kell mondanom, hogy keresve sem találtam volna nála jobbat, egyszerűen MINDEN működik köztünk, mégpedig úgy, ahogy korábban álmomban sem mertem volna elképzelni. A legfontosabb elvárásaimnak megfelel. Néhány dologban "engednem" kellett, de utóbb rájöttem, hogy ezeknek valójában semmi jelentősége a kapcsolat szempontjából (ilyen kis "apróságok", mint például korkülönbség... az én javamra...)

Szóval ami nem jött tudatosan, az jött tudattalanul. Életemben nem voltam még ennyire szerelmes, és egyetlen kapcsolatomban sem voltam ilyen boldog. Annyira közös hullámhosszon vagyunk, hogy néha teljesen elképedek. Most így utólag azt mondom, hogy tudatos ismerkedéssel nem találtam volna ennyire jó kapcsolatot, mert olyan apró részletek stimmelnek, amikről korábban nem is gondoltam, hogy ennyire fontosak, és ezek az ismerkedés során sehogy se tudtak volna kiderülni, csak a "gyakorlatban".

Ahogy valaki fentebb írta: az érzések abból is fakadnak, hogy mennyire vagy valakivel közös hullámhosszon. Pl. nekem is fontos az intelligencia, de ebből fakad, hogy egy intelligens emberrel jól érzem magam... azt bárki állíthatja magáról, hogy intelligens, vagy humánus... ezeket meg kell tapasztalni! És ha megtapasztalod, akkor jönnek az érzések. Lehet ám racionálisan is érezni, de most már én is azt mondom, hogy nem szabad a racionalitást túlzásba vinni. Racionálisan nem jöttem volna össze a társammal! De akkor kihagytam volna életem legnagyobb szerelmét! :)