Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Elmúlik ez az érzés valaha? (Úgy érzem, menten megőrülök. )
Csak pár hete kezdtem beismerni magamnak, hogy ez több, mint puszta tetszés és kedvelés, és igazán beleszerettem valakibe, amit viszont kizárt, hogy a másik fél valaha is viszonozni fog. Már hosszú ideje csak rá tudok gondolni (komolyan úgy érzem magam, mint az unorító nyáltengerben úszó giccstörténetekben...), reggel ő az első, akire gondolok, este lefekvés előtt ő az utolsó, akire gondolok, és ez így megy non-stop. Nincs köztünk olyan szoros kapcsolat, ezért is lepett meg, hogy képes volt ilyen érzelmeket kiváltani belőlem... Tervezgetem a közös jövőnket, ami nem fog megvalósulni, alig eszek valamit, és szó szerint naponta többször érzem azt a bizonyos csomót a gyomromban. Eddig csak egy barátom volt, de nála sosem éreztem ezt; ott nem tervezgettem előre, és nem is éreztem azt, amit mások annyira hangoztatnak, hogy a felhők felett x méterre lebegnek és kicsattannak a boldogságból. Jelenleg én is érzem ezt a boldogságot, de közben annyira elkeserítő a szituáció, hogy olyan hangulatingadozásaim vannak, mint egy hormontúltengéses tindédzsernek...
A helyzetünk nagyon komplikált, ezért kb. 0 % esélyt látok rá, hogy bármi is megváltozzon. Megőrülök ettől, és nem tehetem azt, hogy nem találkozom vele, mert hetente többször is "kényszerítve vagyok rá".
El fog ez az érzés múlni? Volt már valaki hasonló szituációban? Nektek mi segített?
21/L
Kedves utolsó!
Azért, mert a tanárom, és mint feljebb említettem, fogalmam sincs, hogy van-e családja/gyerekei/stb, mert ebben az esetben egyáltalán nem szeretnék belerondítani az életébe. Néhány alkalommal beszéltünk eddig személyesen (tehát úgy, hogy nem a tananyagról), de mint ember, iszonyatosan szimpatikus és vonzó számomra, és amikor beszéltünk, akkor is láttam rajta, hogy mennyire figyel arra, amit mondok, ami nálam még egy pluszpontnak számít. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a kezdetektől fogva imádom az óráit - amikor még csak oktatóként tekintettem rá -, imádom hallgatni a hangját, és már eljutottam arra a pontra, hogy gyomorgörccsel megyek be minden órájára (persze részben jó értelemben véve). Maga a tény, hogy a tanárom, egyáltalán nem okozna problémát, de hogy eléálljak, és megvalljam az érzéseimet, egyszerűen lehetetlennek tűnik, mert egyfelől nem vagyok ennyire bátor, másfelől pedig nagyon rossz vége lehet, ha úgymond "leégetem" magam előtte, ráadásul utána csak még kellemetlenebb lenne, ha utána hetente továbbra is találkoznánk.
válasza:Ha a tanárod, akkor felejtsd el!
Egyszerűen ha észreveszed, hogy rá gondolsz, tudatosan gondolj másra. Majd elmúlik...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!