Elhatalmasodott a feminizmus rajtam?

Egy kapcsolat olyan mint az ökör tartása. Termékeny, bőséget érhetünk el vele, termelni lehet vele, stb, de jár hozzá a trágya is.

Ha nem tudod kezelni a trágyát, nem kell ökör sem.

Ezen neked kell változtatnod, tudatosan, különben egyedül maradsz. :) Ha tudod a problémát, tudsz rajta változtatni. Lehet nem megy elsőre meg kell némi alázat hozzá, hogy ne a feminista büszkeséggel gondolkozz. Ha tényleg az a cél, hogy változtass, sikerül. De ha csak igazolást akarsz neki valahogy szerezni, hogy ez így jó, akkor inkább jobb, ha egyedül maradsz. Szerintem.

A lényeg az, hogy az ember társas lény és sem a férfinak, sem a nőnek nem jó egyedül. (biztos van, aki másként látja, de a kérdés szerint Te nem) Szóval nyilván vannak kérdések, amikben a véleményedet kompromisszumra kell cserélni néha és kukázni a büszkeséged, ami amúgy többnyire ellened játszik. Ez persze igaz a másik félre, a férfire is, mielőtt azt hinnéd, hogy csak a nőre értem.

Érdekes, de tinédzser koromban még el sem tudtam volna képzelni, hogy én férj és gyerekek nélkül fogok még élni a huszas éveimben és előre rettegtem attól, hogy jó háziasszony leszek-e majd. Minden vágyam az volt, hogy szép legyek és jól tudjak majd főzni... egyszerűen úgy gondolkodtam, mint valami régi módi cselédlány.

Most huszon X évesen már teljesen megváltozott, fordult velem egyet a világ. Nem tudom pontosan minek a hatására, de ma már számomra elképzelhetetlen lett, hogy én bárkinek is alá vessem magam és bárkitől is függjek.

Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért nincs mellettem senki, vagy hogy mikor házasodok már meg? Általában ilyenkor rosszul érzem magam, de mindig eszembe jut, hogy én legalább nem lettem olyan, mint ők. Mert akik ezt kérdezik tőlem, általában ilyen otthon ülős, a gyerekeket sorba potyogtató, bunkó/paraszt férjjel "büszkélkedhető" agyon strapált nők, akik arra lettek nevelve, hogy a férjüktől vagy legalábbis mindig egy férfitől függjenek.

Már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy nem is olyan rég még én is ilyen akartam lenni.

Igen, ennek hatására én is egyedül vagyok és kezdetben iszonyat nehéz volt elviselni, többször kaptam pánik rohamot, mikor tudatosult bennem, hogy a természetem és a beállítottságom miatt mindig egyedül fogok maradni.

Mindezek ellenére, volt egy majdnem egy éves kapcsolatom, aminek ugyan az elején volt pár pozitívuma, de nem tartott sokáig, mert az akkori páromnak nem tetszett, hogy én ilyen vagyok. Néha még most is elkap a kétségbeesés, mikor látom, hogy a barátnőim milyen boldogok a párjukkal, de azután mindig eszembe jutnak azok a napok, mikor sírva jönnek hozzám, hogy hogyan bánt velük a párjuk,hogyan alázta meg őket, hogy beszélt velük, hogy más csajokkal is kavartak... ilyenkor eszembe jut, hogy a szerelem felemelő érzéséből (amiben már volt részem) ugyan kimaradok, de legalább ezekből az ideg őrlő negatív dolgokból is kimaradok mint pl. megcsalás, szakítás, megaláztatás vagy az egyszerű elhidegülés.

Igen az ember társas lény, de el kell fogadni, hogy NEM MINDEN ember az.

Ez igaz, de ez te vagy. És más hibáját nem érdemes magadra vetíteni. Azok a barátnők valószínűleg nem azért érzik magukat rosszul, mert férfi mellett vannak, hanem azért, mert rosszul választottak. És ennyi. Borzasztó nehéz feladat megfelelő párt találni, ezt aláírom, de nem lehetetlen. Gyakran népszerűek pl a bunkó, rosszfiús srácok a lányoknál. A lányok pedig azt hiszik, hogy CSAK VELÜK kedves lesz az illető és megváltozik értük. Tipikus hiba. Aztán hozzámennek az ilyenhez és ott az eredmény. De nem mindenképp kell, hogy ez legyen. Másrészt ahogy mondják, nincs rózsa tövis nélkül. Bizony a konfliktusok és veszekedések is hozzátartoznak a kapcsolathoz, többnyire, ez szinte elkerülhetetlen. Mert ahol van 2 ember, ott konfliktus is lesz előbb-utóbb. Gondolom kedves előző, hogy te pontoztál le a válaszomért, de az állításom akkor is áll: ha nem akar efféle életmódot élni, mint Te is, akkor bizony a büszkeségből alább kell venni. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen meg kell alázkodni, az alázat nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk a saját hibáinkat észre venni és változtatni rajtuk és nem egyből védekező-támadó állásba menni, amint konfliktus van, függetlenül a helyzettől. Persze jó, ha az ember párja is hasonlóan látja a dolgot.

Másrészt azzal, ahogy Te élsz, bár mentesülsz némi tehertől, van helyette más fajta és... igazából bizonyos mértékig az élet neked szánt szerepét is elutasítod. (mint nő -> anya) Ehhez persze jogod van, de azt érzem belőled, hogy túlon-túl büszke vagy, ami az élet más területein is visszaüthet. Tudom, mert én is az vagyok, így tapasztaltam már.

Feltett kérdések alapján egyre jobban tudatosul bennem, kik is dobálóznak a feminizmus szóval.

Olyan nők, akik alkalmatlanak a párkapcsolatra, és inkább magukra erőltetnek egy kemény külsőt, mint hogy megfeleljenek a társadalom által elvárt normáknak.

Közben nem veszik észre, hogy közben már férfiakká váltak, és nem ők irányítanak abban, hogy kapcsolatot akarnak, vagy nem akarnak, egyszerűen a jellemük miatt nem kell egy férfinak sem. Mert nem nők.

Szóval, ha egy nő nem veti magát hanyatt azonnal egy férfi közeledésétől, és nem könyörög neki azonnal, hogy hagy mosson, főzzön rá és hagy szüljön neki azonnal gyereket, akkor az már csúnya rossz, nőnek nem nevezhető feminista? :D

Tényleg erről szól az egész?

A felvázolt társadalmi elvárás meg ami itt említve lett max 50 évvel ezelőtt volt még divatban...