Plátói szerelmeket (ha volt) hogyan éltétek meg, illetve éltétek túl?

3 éve élem

Nem gáz... ha azt nézzük még élek. :)

Hasonló helyzetben voltam/(talán még most is picit),mint te. Szintén csendes,visszahúzódó,idegenek között csöndes lány vagyok. Viszont a barátaim,s a "plátói" fiú mellett kimerem mondani,amit gondolok, felszabadult vagyok. Tudom,hogy ő nem viszonozza az érzéseim. Sok idő telt el,s én úgy érzem,hogy túl tudnék lépni rajta,ha jönne valaki a helyébe. Mint barát úgy számíthatna rám,de elmúlna a bizonytalanság.

Gyógyír az idő,s egy más valaki. Minden esetben más az,hogy meddig is tart ez,meddig engeded magad "szenvedni".

Ha nála van esélyed, tehát egyértelmű jelet nem kaptál a visszautasításról,akkor talán van esélyed. Próbálj jelezni neki egyértelműen,s egyszer be is vallhatod neki.

Szintén csendes, visszahúzódó, félénk lány vagyok, csak bizonyos személyek társaságában merem önmagamat adni. Nekem annyiban más a helyzetem, hogy e mellett A Pasi mellett sem merek megnyílni, mert félek a véleményétől. De különben is teljesen mindegy, mert az életben soha semmi nem lesz közte és köztem. Én egy bizonyos ideig - amikor ritkábban láttam - , úgy éreztem, hogy túl vagyok már rajta, aztán koppantam. Hirtelen minden érzés visszajött, úgyhogy összességében kb. 4 éve van ez velem egy kis "szünettel".

Tehát tényleg az idő segít, meg persze az, ha nem vagy csak ritkán látod őt. Mindenesetre magamról tudom, hogy ha majd megint túl is teszem magam rajta, de bármikor az életben még összefutok vele, akkor újból kelleni fog egy kis idő a "felejtéshez". Szóval szerintem mindig is kicsit meg fogja dobogtatni a szívem, hiába nem szeretném.

És mindez valóban azért van, amit már egy előttem szóló leírt....az idealizálás.

Nálam úgy kezdett elmúlni, egy hosszú (kb 4 év) plátói szerelem, hogy lett egy "picit közünk" egymáshoz, és egyre jobban láttam, hogy tényleg semmit nem jelentek neki, volt egy pár húzása, amik miatt nagyon, de nagyon lassan kezdtem belátni, amit mindenki más rajtam kívül, hogy neki soha nem kellett volna semmire ( szexre ugyan jó voltam, de ezt nem is bántam meg, mert fantasztikus volt)

Szépen lassan beláttam, hogy milyen, nem volt már előttem a rózsaszín köd...

Viszont a mai napig is, ha rágondolok, talán még mindig érzek valamit, sokszor vele álmodok és az jó érzés, utána ezen agyalok egy fél napig.... de már beszélni sem beszélek vele...

De valahol legbelül nekem ő megmarad úgy, mint az eddigi egyetlen ember akit igazán szívből szerettem...

Egy ideje véletlenül összefutottunk és én eléggé ittas állapotban elkezdtem neki bevallani mindent, hogy én őt szerettem, de már nem stb... elég cinkes volt , viszont megkönnyebbültem úgy érzem, segített ez túltenni magam, lezárni..

Túlélni meg úgy éltem túl, hogy egyszer majdnem nem :D

Visszagondolva óriási hülyeség volt bármikor is olyanra gondolni, hogy magamat bántsam bárki miatt is!!!!

Soha senki nem ér annyit, mint saját magad!