Az normalis, ha valakinek nem az az elete szerelme, akivel leeli az eletet?

Bennem is megtort valami a szakitaskor. Oriasi csalodas volt, hiszen mindent, de tenyleg mindent feladtam erte, ra alapoztam a jovot, es egyik naprol a masikra, teljesen varatlanul es felkeszuletlenul ert a szakitas. Hetekig csak fekudtem, a plafont bamultam, vagtam magam, meg a boltba is a szomszedom jart nekem, bar az sem erdekelt, ha epp napok ota nem volt kajam. Semmit nem akartam csinalni, nem motivalt semmi, nem lattam a jovot, mert csak benne gondolkodtam, es mindent, ami elotte erdekelt, amiert elotte lelkesedtem, kuzdottem, feladtam, mert a ketto nem ment egyutt. Nem tudtam elkepzelni sem azt, hogy mi lesz velem masnap,sem azt, hogy x ev mulva. Ketelkedtem benne, hogy fogok-e tudni egyaltalan nelkule elni...

A leirhatatlan fajdalom ellenere a mai napig jo szivvel gondolok ra, es igenis bevallom, elismerem, hogy soha senkit nem szerettem ennyire langoloan sem elotte, sem azota, es nem is fogok. Bevallom azt is, hogy a vele eltoltott ido volt eletem legszebb idoszaka, soha nem ragyogtam annyira, soha nem voltam olyan eros, energikus, boldog, mint akkor, es mar nem is leszek. Valami teljesen megvaltozott bennem. Imadom a parom, boldog vagyok, de mintha megkoptam volna... mar nem vagyok kepes olyan erzelmekre, mint mellette.