Melyik a legszebb idézet, ami a reménytelen szerelemről szól?

A reményhez

Főldiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának,

Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

Téli búra vált;

Régi jó világom

Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

"A Szerelem apró harmatcsepp a bimbódzó rózsaszirmon.

A Szerelembe esőcsepp tiszta, csillogó, remegö, oly üde, és oly nedves. Aztán ezek az apró szerelemcseppek összegyülnek, és folyóvá duzzadnak. Összeszednek mindent: ágakat, leveleket, tözeget, trágyát, az özikék bogyóit, és csak folynak, és folynak a messzi tenger felé...”

Belédestem, mint ló a gödörbe,

Könnyemet hullajtom moslékos vödörbe.

Szeretlek téged mint bagoly a bogarat,

Ha mással látlak kirúggom a fogadat!

Kicsi még a szív, vigyázz, hogy épen nőjön fel, Nem mindegy, hogy hány sebet kap, s melyiktől vérzik el...

Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és úgy szereti, ahogy nekem kellett volna. Találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most én.

Ha majd egy nap elrepülsz mással,

és engem itt hagysz törött szárnnyal,

akkor talán nem érted a lényegét:

egy ember Neked adta az életét.

Ne haragudj rám, ha titokban imádlak, elsuttogom neved hervadó virágnak. Nyári estén csillagok csak Rólad mesélnek, ne haragudj rám, ha fáj a szívem Érted!

Amióta nem vagy velem, nem tudom milyen a szerelem,

és minden áldott nap csak a helyes utakat keresem.

Várok egy újabb esélyre, egy véget nem érő táncra,

egy életen áttartó önfeledt románcra.

De semmi nem jön, Te sem vagy már, és hiába várlak,

nem kell senki, még ha a helyeden több százan is állnak.

Hogy mit vesztettem el, igazán most fogom csak fel,

egy mondat kellett volna: Soha nem engedlek el.

Ne szólj, menj, nehogy sírni láss.

A könny, mint a láng, úgy ég,

Ne félj, nem te vagy a hibás!

Csak álom volt, túl szép.

Élni kell, úgy búcsúzom,

Te élj csak boldogan,

Hisz nézd, a perc rohan.

Élni kell, de nélküled hogyan?

Letagadni a szerelmünk, önmagunk legszörnyűbb becsapása, örök veszteség, amiért nincs felmentés sem az időben, sem az örökkévalóságban.

Imádom ezt az idézetet... annyira megfogott, annyira... áhh... imádom...

Nani

Szabó Zoltán

Álom

Arcod látom szemem előtt,

Lebeg a néma sötétben,

Megnyílik az üres holt tér,

S mosolyog felém szépen.

Felé nyúlok, s szertefoszlik,

Tűnik, jaj, a látomás,

Felriadok, s beismerem:

Álom vagy csak. Semmi más!