Beleolvadok az átlagba. Mit tegyek?

Épp ez a baj! Ha csak rajtam múlna, gothosan szeretnék öltözködni, ez a stílus közel áll hozzám, bár nem vagyok 100%-os, elvakult goth, inkább csak egy Mischung, valami vegyes izé, mert rengeteg dologgal szimpatizálok és sok mindenre nyitott vagyok, mind zene, mind pedig stílus szempontjából. Szívesen vennék például egy magas talpú platform csizmát, mondjuk egy ilyen kis csinosat, de még az életben nem volt a kezemben ennyi pénz, mint amennyibe ez kerül.

[link]

Szeretnék fűzőket, de azok szintén drágák. Szívesen hordanám őket mondjuk egy sötétebb farmerral és egy boleróval akár télen is, de itt úgyszintén visszaköszön a probléma, nincs kesh. Aztán: fekete hajat szeretnék vörös melírcsíkokkal a frufrumon, de a szüleim nem támogatnak e téren sem anyagilag. Na, talán ekkor érezném azt, hogy a külsőm összhangban van a belsőmmel. Persze, itt megint csak felmerülhet egy kérdés, miszerint miért nem dolgozom. Nos, én szíves-örömest dolgoznék, csakhogy egyetemre járok, nappali tagozat, ultrahiperüberkemény, teljes embert kívánó szak, mindezt úgy, hogy napi szinten 80 km-t ingázom, tehát se időm, se energiám nem lenne rá.

S ezen okból kifolyólag azt hiszem teljesen mindegy, hogy hol lakom, úgyis csak azért járok haza, hogy legyen tető a fejem fölött.

S ha már itt tartunk: az egyetemtől én új kapcsolatokat reméltem, ha már a középiskolás éveimet az önsajnálat kénkövesen büdös poklában tengettem. Nos, részben be is teljesültek e téren az elvárásaim, ugyanis barátaim lettek ugyan, de egy pasi nem jött oda hozzám komoly érdeklődéssel, pedig olyan jó lenne. Oké, nem adok jelzéseket, lévén, hogy önbizalmam nuku, de jó lenne, ha egyszer megkörnyékezne egy nekem tetsző egyén. De asszem erre életem végéig várhatok.

Egyébként kívülről nem tűnök ilyen negatívnak, sőt, ha látnál meg nem mondanád rólam, hogy ilyen depresszív bige vagyok. Gyakran mosolygok, kedveskedek, a panaszáradatot igyekszem minimalizálni vagy elviccelni. Nem is merem a barátaimmal sem megbeszélni az efféle gondjaimat, mert félő, hogy otthagynának és akkor aztán végleg magamra maradnék. A családom meg... őket hagyjuk.

Arrogáns lennék? Meglehet. Azonban nekem is vannak igényeim és elvárásaim és talán éppen ez a gond. Az előző "barátom" ugyanis meglehetősen jól nézett ki és okos is volt (ennek következményeképp természetesen egóból sem volt nála hiány), ezért is hagyott ott, mivel csak egy nyomorult kis, átlagos liba vagyok, aki nem érhet fel az ő "hatalmasságos naccságához", nyilván csak meg akart húzni, de mivel nem jött neki össze, ezért lelécelt. Ehhez képest hülyített egy darabig... mindegy. A lényeg, hogy akkor ő volt számomra a tökély ott a rózsaszín ködön keresztül és amit azt illeti, én sem szívesen adnék lentebb.

Hogy pont én kellenék nektek? A francokat! Persze, majd egy csomó pasi önként és dalolva lemond a jó nőkről, azért, hogy egy szürke kisegeret pátyolgasson. :D Ennyire azért még/már én sem vagyok naiv. Az a tapasztalatom, hogy sokan abban a tévhitben éltek (tudjátok, akinek nem inge...), hogy egy ilyen kis nyomorék majd tapad hozzátok, mint valami kétoldalú ragasztószalag és nem kell féltékenységi jeleneteket rendezni, mert rajtatok kívül ugyebár (köhm-köhm) nem kell a kutyának se és mivel önbizalomnak híján van, nem fog kikacsingatni sem, ugye-ugye?

Én pedig nem kérek senki szánalmából és én magam sem kívánok senkin szánakozni. Az őszinteséget viszont annál többre értékelem.

Egyébként meg a kisugárzás hiánya az, ami romba dönt engem. Mert megfelelő kisugárzással kimondottan szép lehetnék (néhány jól beállított képen abszolúte elégedett vagyok a külsőmmel), mégis élőben valahogy sosem vesznek rólam tudomást. Minden bizonnyal emiatt lehet.