Önsajnáltató, nyafogó lányok, ti mégis milyen csodára vártok?

Nem egy ilyen lánnyal beszéltem már élőben is, itt is, mind nyafogott, hogy neki milyen rossz, mert senkinek sem kell, volt nem egy huszonéves szűz, voltak lelki problémákkal küzdők is. Oké, tudom, hogy én se vagyok nagy szám, nekem is vannak hibáim, de miért kell elzárkózni, lelépni? Ha nem engedtek igazán közel magatokhoz senkit, akkor mégis hogyan gondoltátok kilépni a "magány - félelem - szorongás - zárkózottság - további magány" ördögi köréből? Gondoljátok, hogy majd jön a szőke herceg, és a két szép szemetekért rögtön feleségül kér benneteket? Miért jó örökösen rettegni? És miért nem hiszitek el, ha valakit tényleg érdekeltek, ha az az ember nem bánja, hogy voltak/vannak problémáitok? (Most nem arra gondolok, hogy valaki pl. pszichopata tömeggyilkos, hanem mondjuk arra, hogy önbizalomhiányos, félénkebb stb.) Szándékosan provokatív a kérdésem, mert szeretnék választ kapni.