Félek, hogy egyedül, szingliként a családom fog eltartani és nem tudok majd kivel önálló életet kezdeni, ha továbbra sem tudok megváltozni. Mit tegyek, hogy ne féljek ennyire a jövőtől?

20 éves lány vagyok, de nagyon más életet élek, mint amit egy ennyi idős lánynak kellene. Soha nem voltak barátnőim, akikkel tizenévesen megtapasztalhattam volna, milyen az mikor átbulizzák az éjszakát, ide-oda eljutnak együtt, állandó pörgés az életük, és soha nem hagyják el egymást.Én is átmentem testileg a serdülőkoron, de lelkileg úgy érzem még éretlen a gondolkodásom és olyan mintha most vágynék még csak a bulizásokra meg ilyenek. Mikor ált.iskolába kerültem egyik pillanatról a másikra iszonyatosan bezárkóztam és folyamatosan bántottak az osztálytársaim. Ma már rájöttem, hogy ők csak ezzel noszogatni ösztönözni akartak, hogy beszélgessek már velük. Szóval ők szerettek volna megismerni, azt akarták én is a közösség tagja legyek, de én ezt csesztetésnek fogtam fel és még jobban zárkózott lettem. Ebből már sejthetitek, hogy még párkapcsolatom sem volt soha, pedig tizenévesen én is rettentően vágytam egy fiúra, akivel boldog pillanatokat élhetek át és végre szeressen valaki. 19 évesen eljutottam oda, hogy már nem érdekeltek, úgy voltam vele, hogy ha görcsösen akarom annál inkább nem jön. Persze bennem volt a félelem, hogy ha ennyire zárkózott vagyok, hogy nem járok társaságba, nincsenek barátaim nem fog magától az ajtómon kopogtatni. Mikor 20 éves lettem a húgom addigra már jó pár bulit átélt, a barátaival. A barátnőit alkalmam volt megismerni mert sokszor hozta fel őket hozzánk. Irigykedtem mikor buliba hívták, de nem akartam odapofátlankodni, ha egyszer engem nem hívtak. Egyébként a húgom 17 évesen ment először buliba, és mikor 18 éves lett, szerveztek neki egy meglepetés partyt a barátnői és engem is meghívtak 20 évesen. Akkor éreztem magam a piától igazán felszabadultnak. Aztán utána még 2 bulin voltam velük, és ennyi. Persze ilyenkor már más programokra is hívtak, de azok nem bulik voltak. Örültem, hogy végre kimozdulhatok és élhetek egy kicsit. Ekkor 20 évesen történt meg velem, amire legkevésbé sem számítottam. Egy ilyen programon észrevett egy huszonéves srác és egyből szerelmes lett belém. Sokat beszélgettünk facen, de csak egy bulin sikerült találkozunk újra(húgom barátain keresztül), mivel kettesben féltem vele elmenni. Csak pár órát töltöttünk együtt, de azok a pillanatok csodálatosak voltak. Megcsókolt, folyton átölelt stb. A csókot persze csak akkor engedtem mikor végre sikerült feloldódnom előtte, mert mondanom sem kell egész végig feszengtem, pirultam előtte. A csók sötétben történt, ezért is engedtem neki, mivel így el tudtam magam teljesen engedni, pedig a pia hatása már rég kiment belőlem. Mikor simogatta a derekam és az ölébe ültem nagyon jó érzés volt. De csak ezen az estén éreztem, hogy vonzódom hozzá, és jó érzés vele azokat a pillanatokat átélni. Nem tudom lehet, hogy ez nem is szerelem, hanem fellángolás volt. Csak a szeretethiányom miatt engedhettem neki dolgokat biztos vagy nem tudom. Ő nagyon szeret, amit éreztem is. De én mikor megláttam akkor élőben nem éreztem, hogy hevesebben dobogna a szívem, izgatott lennék. De ő látszott, hogy iszonyatosan örült nekem és azt mondta nem tudott ellenállni, azért ölelgetett. Az a furcsa, hogy nem is beszélgettünk annyira, hanem csak néztük egymást, mert én nem tudtam előtte megszólalni annyira feszengtem. Hát igen facen nagyon megy a beszélgetés bárkivel, de élőben mintha tök más lennék. Még most sem akarom elhinni, hogy valaki hosszú évek után 20 éves koromban ennyire belém szeret. Decemberben találkoztunk azon a programon, és azon kívül még a bulin és egy programon. De, akkor már nem is szóltunk egymáshoz, olyan volt mintha nem is ismernénk egymást. Ez azért volt, mert buli után bepánikoltam, megijedtem, nem tudtam kezelni a helyzetet és megírtam neki, hogy nem érzem azt amit ő és egyenlőre csak legyünk barátok. Na ott rontottam el mindent, amiért még mindig haragszom magamra. Már csak ritkán beszélgettünk facen, akadozva ment és és nekem egyre jobban kezdett hiányozni. Már semmi nem volt olyan mint régen, mikor bókokat kaptam tőle, mindig írt. Az a furcsa, hogy mikor januárban elkezdtünk beszélgetni mindig visszautasítottam a találkozásokat, de ő mégis ugyanúgy kitartóan írt minden nap és nem adta fel. Júniusban újra írt, aminek nagyon örültem, hosszú kihagyás után, és ilyeneket írt pontosan:pedig jó volt,és úgy éreztem h neked is jól esett, azt éreztem h szeretsz( ezt a bulin történtekre értette), aztán írta, hogy nem tud elfelejteni ennyi idő után sem, nagyon hiányzom neki és csak én kellek neki, számára én vagyok az igazi, akivel komoly kapcsolata lehetne. szívét lelkét kiteszi értem. meg mindig mondja, hogy mikor meglátott először megfogott amit látott, mert szép vagyok. aztán megismert és aranyosnak talál. Azt mondja higgyem el mindent megtesz értem. Nem érti miért nem akarok vele járni és kérdezi vele van-e a baj. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, úgy érzem:( Már nem kedveli a képeimet facen(csak nagyon ritkán rakok fel), írásaimat stb és nem is ír:( Egyszer láttam, hogy egy olyan zenét rakott ki, ami a felejtésről, búcsúzásról szól. Akkor jöttem rá, hogy elszúrtam az egészet és mennyire hülye voltam, hogy nem egyeztem bele, hogy járjunk. Az ilyen érzelmeket kimutató fiú nagyon ritka és értékes. Más lány biztos azonnal kapott volna a lehetőség után, csak én vagyok ennyire félénk. Miért nem merek vele találkozni? Miért nem merek vele járni? Bárcsak tisztában lennék az érzéseimmel és valami megsúgná mit tegyek.