Szerintetek mennyire lehet hozzászokni a magányhoz?

Szerintem a magány egyedül úgy viselhető el hosszútávon, ha nem bugyolálod bele magad. Most ez viccesen hangzik, szóval megpróbálom normálisan szavakba önteni, hogy mire is gondolok.

A magány van. Létezik. Ez egy állapot, egy okozat, egy akármi, de semmiképp sem törvényszerűség. Miért akarnád minél jobban ráhangolni, beleélni magad? Nem lesz könnyebb. Csak nyomorultabbul fogod magad érezni, ha azt sulykolod, hogy te magányos vagy és bizony ezzel együtt kell élned. A magányt nem megélni kell, hanem egyszerűen csak hagyni, hogy legyen, amíg adottak a feltételei. Nem kell vele semmit sem kezdeni, egyszerűen csak éld az életed és legyenek céljaid, vagy legalább olyan dolgok, amik lekötnek (sör, rajzolás, zene, mit tudom én), és ne azon agyalj, hogy te most egyedül vagy és ez rossz, és neked ezt túl kell élned. Nem tudsz rá felkészülni, és valójában nem is lenne értelme. Az egész csak azt segítené elő, hogy ideje előtt megkeseredett légy, és céltalan, bús komoran szenvedd végig az életed hátralévő részét.

Lelki alkattól függ. Van aki elbírja ezt a fajta lelki terhet, van aki nem. Rákészülni nem lehet, ez nem úgy megy mint egy buli előtti ráhangoló vedelés. Egyszercsak így alakul és benne vagy.

Meg aztán attól, hogy nincs családja valakinek, még nem lesz magányos. Erre valók a haverok, barátok. 6 éve élek egyedül (barátnő nélkül) és néha tényleg szar de ha éled a hétköznapi életet és az üresjáratokat nem tévézéssel, netezéssel ütöd el, hamar megszokottá válik.